Otthon vagyok. Itthon-otthon. Abban az otthonban amibe beleszülettem. Ez az az otthon amire úgy vagyok jogosult, hogy nem szükségesek hozzá semmiféle természetű érdemek. 12 négyzetméter. Zömében kaotikus rendszerek számomra félig meddig átlátható rendje, a megérkezés állandó színtere. Együtt öregszik és lélegzik velem. Ha felpenderedik az ablak alatt a tapéta olyankor viszketni kezd a szemem alatt a bőr. Most éppen megint megérkeztem. Az utóbbi időben van az az érzésem, hogy többször érkezek meg mint amennyiszer elindulok. Van 12 négyzetméter a világban amit nem szeretek, nem szeret, de nem tudunk meglenni önmagunkban. Tökéletes a szimbiózis, ahol éppen állok mindig ott ázik be a plafon.Szóval most is meg vagyok érkezve, cipővel a lamináltra, úgy rontok be mindig. Serceg a por a cipőtalp alatt. Úgy nézek szét mint egy győztes hadvezér. Halmok vesznek körül, tárgykupacoktól ölelt méretarányos őshaza. Szuszogok, ahogy a cipőt lehúzom, igyekszem beleöregedni abban amiben vagyok. Leejtek egy cetlit, hülyén hajolok le mert fáj a derekam, közben a fogaim között szűrt káromkodás és egy jajj istene.
Az utóbbi iődben vettem észre, nem tudom valójában mióta van így, de nem vagyok egyedül a szobában. Valaki a hátam mögött áll és néz, és gondol. Látom hogy néz, noha nem merek hátrafordulni hogy ki az, gondol és hallom amit gondol, de nem merek válaszolni neki.
Látom, hogy a hátam mögött én ülök, megtévesztésig én vagyok, de magamnál jóval fiatalabb, halványabb, kissé homályosabb is, és onnan tudom, hogy aki néz az nem lehet valóságos mert a kontúrja szaggatott vonal mint a Dörmögö Dömötör mellékletei voltak, mellette olló, hogy itt vágd ki.
És nézem magam, a szaggatott vonalas teoretikus énem nézi ezt a véresen valóságos vastag aurájut. Néz és gondol, engem néz és rólam gondol. Az előbb azt gondolta, hogy milyen szar cipőket hordok, lóg rajtam a nadrág, és hogy szinte már bármit felveszek kritika nélkül, se stílus, se semmi, kiveszett belőlem valami. Most azon gondolkodik, hogy néven nevezze ezt a belőlem kiveszettet. Nem jön a nyelvére a szó. Gondolok neki egy szót. Fáradtság. És ilyenkor az ő gondolása meghallja az én gondolásomat. Méghogy fáradtság, röhögni kezd, úgy hogy a szaggatott vonalak olyanok lesznek mint a wordben a menetelő hangyák. Ezt meg ő nem érti. Gondolok róla. Milyen hülye vagy, órákat szarakodsz a cipővásárlásaidnál, és a végeredmény mindig ugyanaz szépet és szart veszel.

Lenin, a hős, ki népének élt. Erről én nem sokat tudtam. Volt egy csomó könyv a pincében ugyan, barna, műbőrkötéses, ő írta, a borítóba bele volt dombornyomva a profilja, gondolom a vas és arcél országára való tekintettel. Csak ennyiben érdekelt az egész, egy könyv, amire dombornyomva van és méghozzá barna. Aztán valami rejtélyes oknál fogva ez a profil időről időre megjelent nekünk. Legelőször apám azon életszakaszában, amikor már ivott, de még tagadta. Este ért haza, anyámnak akarta bebzonyítani, hogy a tajtrészeg és színjózan létegyenesen hol is található az ő pozíciója, és lehet mondani, hogy reménytelenül bízhatott abban, hogy a színjózanhoz lesz közelebb, vagy ha nem, a garivátáció arra a kis időre, míg az akció lezajlik, elfordítja a Vasút utca 45/3-ról a tekintetét. A bizonyítási eljárás nagyon egyszerű volt, szimpla féllábon állás, jelesül - hogy tétje is legyen - az üveges bejárati ajtó mellett. A kísérlet sikerült, és anyám axiómaként könyvelhette el, hogy apám 5 sörnél és ugyanennyi cseresznyénél többet tud már magában. Apám vérző könyökével és a kitört ajtóüveggel nem igazán lehetett vitatkozni. Volt valami mentegetőzés, próbálása annak, hogy kihozni döntetlenre, ami mondjuk a szalonspiccet jelentette volna. És akkor szemügyre vettem a kitört üvegen a lyukat, és az megtévesztésig Lenin profilja volt, ott álmoskodott be a novemberi levegő, egyenest csak nekünk. Aztán volt egy olyan eset, amikor az ónfazékban a fürdővízet melegítettük Mekalor típusú olajkályhánkon. Az ónfazék vélehetőleg akkor volt annyi idős, mint most én, fél centis vízkőszigetek voltak az alján. Aztán ez az ónfazék, szintén ilyen illumináltsági együttállásoknak köszönhetően, leesett az olajkályháról. Az évtizedes vízkő lepattogzott, maradt az alján egy összefüggő sziget, Lenin profilja, ezúttal balról.
Aztán valahogy kialakult bennem az a feltételes reflex, hogy ha apám későn jön haza és engesztelő műanyagpoharas gesztenyepüré melléklet van a zsebében, és közben még opálos a tekintete is, akkor előbb-utóbb megjelenik nálunk Lenin. És ez egy darabig így is ment.
Aztán volt egy Lenin, ami egyben az utolsó is volt, eltűnt aztán az életünkből. Bár ez az utolsó elég sokáig töltötte be életterünket. Az az utolsó Lenin egy ecetes torma műanyagpohárral  együtt történő falhoz vágása révén fröccsent a plafonra, a legjobb volt az eddig keletkezettek közül, bár erős érzelmi töltete, valamint szokatlan helye miatt ritkán kívántam a látását.
Mondjuk, emlékszem olyanra, hogy megyek haza az iskolából, és arra gondolok, ha majd hazaérek, nem leszek egyedül, ott lesz velem Lenin. Egy részeg szobafestő végzett az utlosó Leninnel néhány év múlva. Szesz által vész, ki falhoz ragad.

Az egyetlen emberhez méltó állapot a mizantrópia. Egyetlen hátránya egyben az előnye is. Nincs kinek eldicsekedni, hogy mennyire jók vagyunk benne.

 

A lánc az úgy van, hogy fényesebb nála a kard, de Petőfire haragudva van mitugrász volta miatt, így hát a lánc az nem azért jó vagy rossz, mert fényes avagy nem, hanem azért, mert megkötöz.
A láncjáték meg aztán sőtpláne meg. Egyenhülyít, azt hazudja magának egy álközösség vele, hogy igazi. Hazudva üzen, merő öncélból, az üzenetnek igazi címzettje sincsen, képileg ezt úgy lehetne elképzelni, hogy az önfarkába harapó kézbesítő. Halovány kísérlet arra, hogy felismeri-e a segg a nyelvet, vagy fordítva. Legalább olyan idegesítőek és idióták egyszerre ezek a láncjátékok, mint általánosban ülni egy padban lehorgasztott fejjel, és a látómezőbe kerül (balról oda tolakodódik) egy ilyen kis színes könyvecske, amit le lehet lakatolni. Lehet tudni előre, hogy ebben aztán minden elvárásalapú, a lap alját a végén be kell majd szamárfülezni, kívülre azt kell írni, hogy titok, belülre meg valami rigmust, szívhez szólásilag.
Az öt valaha volt legszánalmasabb blogjáték:

1. Az öt legjobb blog.
2. Az öt könyv, amit nem tudtál letenni.
3. A tíz legjobb zeneszám.
4. Az öt legjobb film.
5. Az öt valaha volt legsznánalmasabb blogjáték.

Magamtól küldöm magamnak, magamig. Láncra csak a dohányzásban vagyok képes.

Olyan sok értelme van szmogriadózni. Meg kell kérni a gyalogosokat, hogy tartózkodjanak a sétálástól, telelihegik a hülye kölykeikkel együtt a köztereket. Ezt lehetőleg a híradóban mondjuk be, mellé pedig azt, hogy csak páros rendszámú autók közlekedjenek, a páratlan rendszámú gépkocsi-tulajdonosokat pedig megkérjük, legyenek szívesek a töttyedt valagukat bkv-járatokon elvonszolni a pontból a b pontba, nem kell megijedni, nem szankcionálunk, válság van meg szmog, nehogy kiverjük a biztosítékot. A saját belátásra bízzuk, ejnye-bejnye matricákat osztogatunk. Józan belátásra apellálunk egy olyan helyen, ahol minden további nélkül lehet készíteni ólomból piros paprikát, HTO-ból benzint, kristálycukorból pedig bort csinálni, mellesleg Ázsiából jöttek, műveletlen furkók, akik történelme abból áll:

a.) kergették őket,

b.) ők kergettek valakit,

c.) ha az előző kettő egyike sem, akkor valami tengelyhatalom seggében matattak a nyelvükkel.

Az ilyesmit nem lehet csak úgy 1000 év alatt elfelejteni. Kilóg a szájukból a völgyhíd mint morális fixáció. Szóval ezek lettek megkérve. Holnaptól csak a páratlan számra végződő törzskönyvvel rendelkező ebek szarhatják tele a várost. Holnap is tartózkodjunk a sétálástól, nézzünk tévét, veszekedjünk a velünk egy háztartásban élőkkel, tessék már feltalálni magunkat, mindig azt várjuk, hogy megmondja valaki, hogyan kell élni.

A Nád Jancsi piros vére, Fenékpusztán folyt a földre,
A keszthelyi temetőben nyugyszik a fekete földben.
Ferus Ferkó jópajtása, hideg tetemét se látta.

 

Az apám sokkal jobban tud berúgni nálam, az ő illumináltságának íve van, az enyém meg csak megy így bele a nagyvilágba. Az anyám sokkal jobban tud szenvedni nálam, pedig én is rettenetesen jól tudom adni az egy-világ-esküdött-ellenem-össze vígeposzt, de elmaradok tőle. Gábor hallása sokkal jobb az enyémnél, simán beazonosít a-dúrokat, g-mollokat, szűkített és bővített kvintek között játszva igazodik ki, tesz különbséget, ha találkozom vele, akkor nagyon rettegek, nehogy előbukkanjon egy hármashangzat valahonnan a háttérzajból. A Soha szép képeket rajzol, én meg szarul fényképezem le őket. Én nem tudom mit írok, a Zetornak meg vektormondatai vannak. Szóval nem tudom, hogy ki talált ki engem, hogy így legyen minden, ahogy van, de hogy nem gondolta végig az bizonyos. Alszik bennem valaki. Ezt mindig is éreztem. Az elejétől fogva. Amikor születtem, akkor is. És akkor is aludt, akkor még a lábujjamban lakott. Azóta vándorol. Nappal alszik, éjjel meg a félálom, folyton zaklat. Most is. Suttogja bele a fülembe apa részegségeit, Gábor abszolút hallását, anya szenvedési technikáit, Soha tollvonásait, a Zetor mondatainak a kanyargását. Az este a legrosszabb, rám telepszik, amikor alszom, nehéz. Amikor én alszom, akkor rám nehezedik valaki, a félálomból való. Mindig így volt, csak régen dunakaviccsal etettem, és azzal el lehetett csitítani. Leszoktam a dunakavicsról. Pezsgőt iszok és más ilyen mérgeket. Megnőtt tőle ez, aki bennem alszik, ez a félálomból való.