sebtolvaj

Az apám sokkal jobban tud berúgni nálam, az ő illumináltságának íve van, az enyém meg csak megy így bele a nagyvilágba. Az anyám sokkal jobban tud szenvedni nálam, pedig én is rettenetesen jól tudom adni az egy-világ-esküdött-ellenem-össze vígeposzt, de elmaradok tőle. Gábor hallása sokkal jobb az enyémnél, simán beazonosít a-dúrokat, g-mollokat, szűkített és bővített kvintek között játszva igazodik ki, tesz különbséget, ha találkozom vele, akkor nagyon rettegek, nehogy előbukkanjon egy hármashangzat valahonnan a háttérzajból. A Soha szép képeket rajzol, én meg szarul fényképezem le őket. Én nem tudom mit írok, a Zetornak meg vektormondatai vannak. Szóval nem tudom, hogy ki talált ki engem, hogy így legyen minden, ahogy van, de hogy nem gondolta végig az bizonyos. Alszik bennem valaki. Ezt mindig is éreztem. Az elejétől fogva. Amikor születtem, akkor is. És akkor is aludt, akkor még a lábujjamban lakott. Azóta vándorol. Nappal alszik, éjjel meg a félálom, folyton zaklat. Most is. Suttogja bele a fülembe apa részegségeit, Gábor abszolút hallását, anya szenvedési technikáit, Soha tollvonásait, a Zetor mondatainak a kanyargását. Az este a legrosszabb, rám telepszik, amikor alszom, nehéz. Amikor én alszom, akkor rám nehezedik valaki, a félálomból való. Mindig így volt, csak régen dunakaviccsal etettem, és azzal el lehetett csitítani. Leszoktam a dunakavicsról. Pezsgőt iszok és más ilyen mérgeket. Megnőtt tőle ez, aki bennem alszik, ez a félálomból való.