sebtolvaj

Úgy volt, hogy én nem öregszek. A Török Feri is megmondta a Népház büféjében. Igaz, a szalonspicc beszélt belőle, de hát mégiscsak így mondta ki, én meg ezt valamiért akartam hinni neki. Ennek az értékéből már nem von le az sem, hogy ő azóta alulról szagolja a valóságot. Hogy felmentést kapok, elmúlni ugyan elmúlhatok, ha nincs ínyemre a maradás, de meg nem történtté azért nem tehetem már magam. Aztán most észre veszem, hogy nem úgy kozmál már a retinámra a látvány, ahogy kellene. Hogy nem azokat a képeket kezdem el hurcolászni, amiket kellene. Szarusodik a szaruhártyám. Olyan erősen kell már hunyorogni, hogy a valóságot lássam, hogy elfárad bele a szemem. Olyan meg már egyáltalán nincsen, hogy az én valóságom. Ólmos nagy objektivitás a szemembe belecsúszott sapka, megfájdul tőle a fejem.
Jó lenne tudni, hogy el vagyok e kárhozva már. Sokszor és sokat vétkeztem, botlottam is csetlettem is, égbekiáltó disznóságokat vittem véghez, szerintem olyat, ami már elég az elkárhozáshoz. De bizonyos nem vagyok benne, hogy elég. Írhatnék egy levelet a Mennybemeneteli Bizottságnak, lajstromba szedve az összes volt dolgaimat, hogy kiszámíthassam, mire számíthatok. Nem holmi Istenpukkasztás lenne ez a részemről, de én már olyan fokon nem bírom a tömeget, hogy elképzelni is rossz,  milyen lehet egy vasárnapi ebéd az eddig valaha volt összes felmenőmmel, akik olyan jóságosak voltak, hogy a mennybe jutottak, és ha nem kárhozok, akkor én is oda jutok. Azt hiszem egy mennyországra néző szerény kis garzont szeretnék a pokolban. Annyit szeretnék majd kárhozni, hogy pont oda jussak. Mert azért áthunyorogni meg mégiscsak jó volna.