Tartottam én attól, hogy lesz ez a poszt. És hogy így lesz. Hogy egyszemélyes dialógus lesz, hogy a szentimentalizmus mocsarában beszélek majd én aki vagyok, hozzád aki már nincsen. Papíron. A legnagyobb baromság ez a részemről, formai hiba, hatásvadászat. Faltól falig van itt minden - neked mondom - ha már ebbe a verembe így beleestem. A te faladtól az én falamig. Hívjuk egyszerűen világnak, A világ pedig az a hely, ahol valahol mindig vibrál egy tévé, de nem nézi senki, csa kafalakat festi mindig más más színre. Ízlelgetem ennek az állapotnak az ízét, szokom, ahogy szokom a számban a műanyag fogakat, bár még mindig kavicsnak érzem őket. Hogyan múlik el a világ dicsősége? Tudod, ez most megint olyan formai megoldás, hogy felteszek egy kérdést neked, de valójában én válaszolom meg, ha ugyan tudom vagy akarom, vagy van merszem és aztán a a válasz mögül gyáván kisettenkedek és végül neked tulajdonítom majd azt. Ez amiatt van, mert ami voltál és ami nekem voltál az egészen biztos nem azonos. Végletesen vagyok gyáva. Például amikor rá kellett bökni valamelyik urnára, mert a bökés kényszere az ügyintéző hátamnak szegezett tekintetéből jól kikövetkeztethető volt, és senki nem akar ilyenkor porszem lenni a nagy gépezetben. És én nem hittem, hogy menni fog nekem a bökés, mert gyáva leszek és azt fogom mondani tessék engem békében hagyni, legyenek szívesek visszacsinálni. De aztán böktem, legfelső polc, Hollóházi pet, ez a fantázia neve. És ez t bökést akár lehet bátorságnak is felfogni, de fogalmam sincs, hogy tetszene e neked. Jól értsd meg ezért, az az érzésem van, hogy itt maradtam a világ közönyével egyedül kardozom. Képzeld, ma teljesen függetlenül tőled leesett 20 cm hó. És nyilván lesz tavasz is. Ilyen értelemben értem hát a közönyt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése