sebtolvaj

Anya ágyának szélén ülök. Az ágyban anya fekszik és mellette az ágybérlője, a fájdalom. Anya annyira fáradt, hogy semmihez sincsen kedve, szemet nyitni se, szemet csukni se, én keresek neki indokokat az élniakarásra. Én, aki ennek az egésznek már jó ideje háttal állok neki. Nem az életnek, hanem az élet színterének inkább, az állagnak , a közegnek, az élet életterének van neki nyomva a hátam jó erősen. Fáj most éhesnek lenni és fáj enni. Fáj elaludni és fáj felébredni. Csupa olyan dolog csimpaszkodik belénk ott az ágyon amit nem tudok ésszel felérni. Összekarmol bennünket a fájdalom, rossz ránk nézni, ráncokat cserélünk. Egy mondat kellene most tudom, egy jól elhelyezett mondat, amit csak negyven éves félig egészségesek tudnak mondani a hetven éves elmúlásba készülőknek. Egy jó mondat kellene, amivel magamra terelhetem a figyelmet, amivel ki lehet pöckölni a fájdalmat az ágyból. Nem jut eszembe semmi, orvosság szag van, megkocsonyásodnak a gondolatok. Aztán egyszer csak majdnem kimondom: Anya én úgy örülök, hogy mégsem vagy róka. De nem mondok semmit, talán nem is értené, talán nem is emlékszik rá. Talán azt hinné meghibbantam.
Ezerkilcszázhetvenvalahányat írok. A Szabadság moziban ülünk. Anya, én, és Éva néni, a Solymosné. Így járjuk mi hárman a mozikat a hetvenes években. Apa nem jön, ő a Sarokház presszóra helyezi a hangsúlyt. Ott ülünk a hetvenes évek nézőterén.
Mindjárt leoltja a gépész a lámpát amire gyerekzsivaj a válasz. És elkezdődik majd a film. Veronika és a bűvös zsák. Román film.
Sötét van a nézőtéren, senki nem veszi észre, hogy eljövünk, én és anya. A biztonság kedvéért még visszanézünk hogy ott ülünk-e még mind a hárman. Ott vagyunk, szépek vagyunk. Nézzük saját arcainkat. Fények ugrálnak rajtunk. Betétdalból van az auránk, elfelejtjük magunkat, elindulunk.
Egy hajnali vasútállomáson vagyunk, tél van, ökölbe szorítja lábujjunkat a hideg. Észak- Komáromba tartunk, egyazon politikai tömbhöz tartozunk, osztozunk hát velük jóban és rosszban, orkándzsekiben, ruszliban, olcsócipőben. Aranyfácánnal jöve el a kánaán. Párás az üveg a vonatban, ahogy kinézünk a Dunára szétfolyik az arcunk, mindjárt kell a nap. A túlsó parton vasból készült őslények harapnak bele az uszályok gyomrába. Rajtam mindenből a legrosszabb ruhám, amit a Prior áruház előtti kukába dobálunk, ha megvettük az újakat. Már előre szorít a gyomrunk a vámvizsgálattól. A cipő is a kukában végzi, előre hajtott fejjel megyek, lábamon kék Botas cipő. Ploretár adidas.
Anyán is szép új cípő, barna, kicsit mímeli a kigyőbőrt, magas sarkú, szép a bokája benne. Visszaérünk a moziba. Épp most téved el Veronika az erdőben, egy Rókával találkozik. A filmben minden állatot ember játszik, két lábon járnak táncolnak, énekelnek kórusban és a capella, és ijesztő jelmezeket viselnek.
Mind közül a róka a legijesztőbb. Veronikát akarja elcsábítani, és a legborzalmasabb az mégiscsak az, hogy éppen olyan cipőt visel, mint amit anyával vettünk Csehszlovákiában. Én azt a cipőt nagyon tudtam aztán gyűlölni, megrondult benne a bokája. Feltúrtam a szekrényt, hogy megtaláljam a rókapofát mintázó jelmezt de nem találtam.
Nem emlékszem mikor engedett el engem ez az egész, hogy egy hét volt-e, egy hónap, vagy évek, mert a szorongásnak nincsen kis és nagy mutatója, hogy mennyit és miért rágott engem a félelem, de amikor el tudtam hinni rólad, hogy nem te vagy a róka annak akkor nagyon örültem.