A lőtéri kutya esete velem

Általában a munka miatt későn és fáradtan érek haza. Üresnek érzem a fejem, a lelkem - ha van - és minden más egyebet is üresnek amit egy ilyen magamfajtának lehet.

Meggyőződésem, hogy a fizikai fáradtságnak létezik olyan foka és minősége ami hasonlóságot mutat a halállal.

Van bennem félsz azt illetően, hogy ez nem csak egy átmeneti valami, hanem örökre szól. Hogy elveszítek olyan képességeket és készségeket amik bennem laktak, és kiköltöznek sorra belőlem és már soha nem jönnek soha vissza. Hogy egy üres, az egykor elég lakható ház egy elhagyott viskóvá lesz, ha már nem most is az, csak az önáltatás nem engedi mindezt látnom.

A tévé talán jó mentsvár lehetne, de hónapok óta be sem kapcsoltam, azt sem tudom, hogy éppen most kire kell mérgesnek lenni és miért. Kiiratkoztam minden olyan tudásból ami alapja a modern kori emberi életnek.

Amikor haza érek, akkor azt érzem, hogy egy éve mentem el itthonról, és olyankor elszomorodom, hogy így telik majd el az életem. Folyamatos távollétben. Azt is gondolom, hogy nem ilyen sorsot érdemelnék, aztán meg azt, hogy a sorsoknak azoknak semmi közük az érdemekhez. Rossz érzések fognak el, ha a holnap reggelekre gondolok. Nagyon utálok korán kelni, de ez társadalmi kontextusban a lőtéri kutyát nem érdekli. A kelés az mindig macera, bár már jobban megy mint régen. Mindig pocsék koránkelő voltam. Naponta 3 órával maradok adósa magamnak. 10 nap alatt több mint egy nappal élek többet, mint amennyit szeretnék.

Amikor már ébren vagyok, húzom az időt, azzal áltatom magam, hogy lenne merszem azt mondani, hogy most volt elég, én ezt tovább nem csinálom, elegem volt, tessék a kedves emberiségnek ezentúl nélkülem boldogulnia.
Aztán gyáván és szánalmasan mégis elindulok. Van amikor gyalog, ha nem túl jó az idő inkább busszal. Én amikor legutóbb életvitel szerűen ebben a városban éltem akkor szerettem gyalogolni. Most nem szeretek, és nem tudom eldönteni, hogy azért nem, mert a végcél a szememben teljesen rám erőltetett kényszer, értelmetlen feladat, vagy mert elmúlt belőlem az, hogy menni, és nem gondolni arra, hogy megyek. Mert most minden lépésnél csak arra tudok gondolni, hogy én most megyek, és nem jár semmi gondolat a fejemben, vagy ha mégis előtolakodna valami, arról hamarosan bebizonyosodik, hogy hülyeség. Túl könnyen győzöm meg magam, meg van a magamhoz való eszem.

A dolgok itt már azelőtt hülyeségek, hogy megszületnének. Mindezt egy városra fogom ahol élek, a városra, ahol már nem ismerek jóformán senkit, nem ismerősek az épületek, nincsenek megjegyezhető repedések a járdán, nincsenek a záporok után említésre méltó kedvenc pocsolyáim, ahol hónapok telnek úgy, hogy valakivel szót váltanék. Ez a város nekem nem otthonom, erre  városra gondol mindenki amikor azt mondom; megyek haza.

Az esték azok rosszak, nagyok és nehezek. Olyan súlyúak, mint eddig még esték sosem voltak, a tél is mintha egy örökké valóság óta tartana. Van úgy, hogy az egész nap egy folyamatos este, olyankor nagyon rossz lehet nekem, de igyekszem nem tudomást venni róla, ami a fáradtság miatt nem is esik különösebben nehezemre.
Ha mégis sikerül valamire gondolnom az vagy valami olyasmi ami már nem lesz soha - halott dolgok összessége. Amikor becsukom a szemem, akkor halott vagyok. Szeretek aludni. Szeretem az egykor szépnek hitt rútságokat, bennem összeomló, igaznak hitt logikai rendszereket. Fáj, de szeretem. Tehát nem a fájdalmat szeretem, de fájdalommal jár mindaz ami fontos.

Öregnek érzem magam. Olyannak aki már képtelen megváltoztatni a sorsát, aki felett eljárt az idő, és nem igazán hagyott semmi nyomot maga után. Semmi nem változott az által, hogy mindezt leírta, nem lett semmi sem jobb, semmi sem rosszabb.

Az étkezés az meglehetősen rendszertelen, viszont egyhangú. Nem nagyon tudok főzni, de mióta itt élek, rá vagyok szorítva, és voltak a részemről kísérletek, melyekből az egyetlen értékelhető tapasztalat mindössze annyi, hogy engem borzasztóan untat a főzés, súlyosbítva azzal, hogy a végeredmény legtöbbször értékelhetetlen ízeket tartalmaz, és szinte ehetetlen.

Boltba járni utálok, egyrészt az emberek miatt, másrészt pedig azért mert én is ember vagyok, és képes vagyok olyan szánalmasnak látni magamat mint bárki mást amikor a kosaramba pakolok bizonyos szép és színes dolgokat amikről képes vagyok magammal elhitetni, hogy számomra szükségesek. Talán emiatt nem szoktam éhes lenni, vagy az éhséget elodázni, és amikor éhes leszek akkor sem tudom megmondani, hogy mit ennék. Az evés nyűg, szükséges rossz, a kémia és az ösztönök összeesküvése. Sajnálom, hogy így van, mert emlékszem még arra, hogy enni borzasztóan jó, bár enni régen sem szerettem egyedül. Ha eszek gusztustalanul falok, mert már olyan sokáig húztam az evést, hogy az éhség mértéke ezt teszi szükségessé, valamint időspórolás, letudása a kötelező dolognak.

Sokat gondolok anyára, apára, rájuk és arra is, hogy mit szólnának, ha most látnának. Ha tudnák a gondolataimat, tisztában lennének az érzéseimmel, biztos még egyszer meghalnának belé.

Megöl ez a város.