sebtolvaj

Olyan környék ez, hogy szinte lakatlan. Élet az van benne. Leginkább olyan az egész mint egy kidőlt, korhadt fa az erdőben, a háttérben szép halott vidék, fáradt hangya talpak alatt fütyül a a jólét, ropog az életigenlés poszt humusza. Meghalt dolgok összessége az alapja mindennek ami itt élet. Kétes diadal. Van hova visszavonulni a nyüveknek és vonulnak is rendre, nagy morzsákkal a hátukon, agyuk hajtotta valóságuk az egyetlen létező igazság a világ minden igaz dolgai közül. Terveznek, de isten igazából soha sem hosszútávra, mert itt minden csak ideiglenes, és nem ők tehetnek arról, hogy ez az ideiglenesség legtöbbször egy egész életre szól, vagy több generáción átívelő. Átörökítik az ideiglenességet, a valóság megértésének hiábavalóságát. Egyetlen valóság van, az, hogy nincs valóság, és ezt egy nyű fel nem érheti ésszel. Keddre itt mindig szerda jön, nem jöhet más, az ilyesmi egyszerűen kívül esne mindenen ami lehetséges, ilyen a megkötözött agyak néma csendje, ideje van itt mindennek, de legfőképp a pusztulásnak. Szabad akaratból választott itt a rabság, árucikk, olyan kapós mint a lapostévé.
Néha nagyon szeretném, ha kiderülne mindez egy laboratóriumban történik, hatalmas nagyító alatt, és valakinek vizsgálódásának tárgyát képezi, kíváncsi tudósember szomorú játéka csak, hogy csak egy nagy érthetetlen kísérlet. És ha kiderült annak aminek ki kellett derülne akkor majd megint mehet minden tovább, ahogy mennie kellett. Nagyon szeretném hinni, hogy ez csak egy rövid kis kitérő, hogy az ideiglenességek nem lehetnek állandóságok, hogy ez még nem az, csak az azzal járó szükségszerű rossz. De nem tudom hinni.