A reggelek unalma, az esték unalmával egy tőről fakadnak. Közte semmi, vagy ha úgy akarjuk akkor mondhatjuk rutinnak. Lényege, hogy szindbádi elemektől mentes. Semmi olyan nincs, nem fér bele, hogy betér a főhős, vagy mellékszereplő a príma pék üzletbe és itt most mindegy, hogy az illető kereskedelmi alkalmazott unja-e a határozott vásárlási szándékkal betérő fogyasztó ábrázatát és/vagy viszont, és az már megszokásból nyúl a sóskiflis kosárkába, hogy azokból hármat kiporciózzon, mikor is a főhős vagy éppen mellékszereplő azt találja mondani, hogy nem úgy a' Vendelinné, ma valahogy kívánnám az édeset; a túrós batyujuk friss-e, - bár sok helyen táskának hívják, de nekem úgy hívni engedelmével meglehetőst ellenemre való. És ha tartanak a sifonérban, liptói túróból készült-e, mert én azt igen-igen kedvelem. És a főhős vagy mellékszereplő ezt úgy mondaná, hogy fogai közt szűrné a kimondást, mint aki akarja is meg nem is ezt az egészet. És szerintem inkább nem akarja már. Nem akar már semmit, a semmit valaminek hívni vagy annak látni, még ha ez másokban rokonszenvet is ébresztene. Mert mindez amiről itt szó van az nincsen, csak a reggelek és az esték közötti semmiben definiálja újra és újra magát a semmi és kerül más megvilágításba, kinek reménykedésre adna okot, kinek hosszítaná az agóniát. Levés közben jön-megy a létvágy.

Ha a végén kiderülne, hogy egy tréfa voltam, és magamból kiürülten éldegéltem csak holtan, és nem voltam magamra káros, és ugyan másoknak se hasznos, hogy embernek túl gyenge, tréfának pedig vaskos. Akkor ki nevetne? A kor ki nevetne. Ki nevetne a véglény, kinevetne a végén.

Para, frázis

Miért írnék bármit is le, elolvasgatják úgyis
Miért ne írjak bármit is le, el se olvasnák úgyis

Halotti, csacska beszéd

Irigylem a halottakat, annyira különbözök tőlük és tán ezért van, hogy olyan könnyű szeretni őket. Pedig aztán tényleg nem tesznek semmit, csak fekszenek vagy éppenséggel porladnak mohos fekhelyükön, koponyáikban nem e világi férgek élik mindennapos életüket és mégis mindenki szereti őket, noha sehonnai bitang emberek is, részben bizonyosan. Ős a pánik, leborulnak. A sírok is olyan fennköltek, még ha az alvilághoz vezető út büdöskével is van kikövezve, meg a kis sír előtti padocskákon a nyárról ott maradt fénylő csiganyállal. Őszi napon fénylő kis ábrák, természetrajz, megfejthetetlen üzenetek, halál szignó vagy amit akarnok.
Hanem ha én lefekszem - mondjuk hanyatt - csak arra tudok gondolni, hogy én ebben a pozitúrában még magamnak sem tudnék hiányozni úgy, hogy azt magamtól elvárhatnám, ezért aztán meghalásomat olyankor meghatározatlan ideig mindig elnapolom ad acta, így nem ehet meg az atka.

Talán

Talán nem itt kellene lennem, talán nem is ezt kéne csinálnom, talán világgá kellene mennem, de talán nem is ezen a világon.

Követem meg magam

Úgy veszem észre, hogy mára már mindenki beéri a boldogsággal (könnyű kis préda), noha nem is tudja valójában, hogy mit is ért alatta, és szükségét sem érzi, hogy az adott boldogságot kicsit is összemérje azok adott igazságával, mert hogy e kettőnek bizonyosan köze kell, hogy legyen egymáshoz, mert minden emberi számítás szerint úgy illenék, hogy ezek ketten kéz a kézben járjanak. És azt hiszem úgy van itt már a fejekben, hogy a boldogság az könnyű, méznyalás és vattacukor illat, ingyen menet a ringlispilen (felénk; sergő), és nem szeretnék tudni, hogy a boldogság - ha egyáltalán létezik - hasonlít a térre melyben létezik, nevezetesen az életre, ami hol könnyed, hol elképzelhetetlenül elviselhetetlen. Az ember azonban az a faj (és ebbe sajnálatos módon én is beletartozom, még ha nehezemre is esik tudomásul venni) hogy születése után is valamelyest geczi marad (az archaizálás tompít és eltakar) és mind csak arra igyekszik, hogy a terméketlen méhbe ő érkezzék meg legelébb, még ha időnek előtte is.
- Gondolta a szerző - aztán meg azt hogy ilyesmit állítania már-már túl megy a kóelhóságon, ha ugyan azon túl nem mutat. Az önignorálás és az önigazolás közt egyensúlyoz azóta is, a kurta farkú malacon is túl.

Ha engem kérdezel azt mondom, ez nem élet, hogy hazaérek, élek és falaknak beszélek. Jó falak szó se róla, az enyémek, itt a fal pontosan ott van ahol megszokásból falakat remélek. Egy mauzóleum ez itt, vagy tán pokol, ahol még nem vagyok eléggé halott, de az élet az elbujdokol, és bárhogy is szeretnék, de nem élek. Elvagyok veszve, veszteség ha van.

Hanem amikor megérkezek haza akkor - a halott isten a megmondhatója - nem érzek én bizony semmit. Mint a kisujjamon a köröm annyit se. Nem érzem magát az érkezést, és nem érzem épp ugyanúgy a hazát. És olyankor lelkiismeretem mardossa önmagát, mert szilárd meggyőződésem, hogy valamicskét azért illene úgy intellektuálisan mint mentálisan megragadnom a hazaérkezés aktusából, de nem. Csak az motoszkál olyankor nagy makacs fejemben egyre, hogy voltaképpen velem valahogy üresebb lesz a lakás. És ezen az érzésen az sem különösebben változtat, ha a szomszéd lakásban, a nagy panel akol melegben hangosan kúrnak a szomszédok.