2013. november 29., péntek

A reggelek unalma, az esték unalmával egy tőről fakadnak. Közte semmi, vagy ha úgy akarjuk akkor mondhatjuk rutinnak. Lényege, hogy szindbádi elemektől mentes. Semmi olyan nincs, nem fér bele, hogy betér a főhős, vagy mellékszereplő a príma pék üzletbe és itt most mindegy, hogy az illető kereskedelmi alkalmazott unja-e a határozott vásárlási szándékkal betérő fogyasztó ábrázatát és/vagy viszont, és az már megszokásból nyúl a sóskiflis kosárkába, hogy azokból hármat kiporciózzon, mikor is a főhős vagy éppen mellékszereplő azt találja mondani, hogy nem úgy a' Vendelinné, ma valahogy kívánnám az édeset; a túrós batyujuk friss-e, - bár sok helyen táskának hívják, de nekem úgy hívni engedelmével meglehetőst ellenemre való. És ha tartanak a sifonérban, liptói túróból készült-e, mert én azt igen-igen kedvelem. És a főhős vagy mellékszereplő ezt úgy mondaná, hogy fogai közt szűrné a kimondást, mint aki akarja is meg nem is ezt az egészet. És szerintem inkább nem akarja már. Nem akar már semmit, a semmit valaminek hívni vagy annak látni, még ha ez másokban rokonszenvet is ébresztene. Mert mindez amiről itt szó van az nincsen, csak a reggelek és az esték közötti semmiben definiálja újra és újra magát a semmi és kerül más megvilágításba, kinek reménykedésre adna okot, kinek hosszítaná az agóniát. Levés közben jön-megy a létvágy.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése