Irigylem a halottakat, annyira különbözök tőlük és tán ezért van, hogy olyan könnyű szeretni őket. Pedig aztán tényleg nem tesznek semmit, csak fekszenek vagy éppenséggel porladnak mohos fekhelyükön, koponyáikban nem e világi férgek élik mindennapos életüket és mégis mindenki szereti őket, noha sehonnai bitang emberek is, részben bizonyosan. Ős a pánik, leborulnak. A sírok is olyan fennköltek, még ha az alvilághoz vezető út büdöskével is van kikövezve, meg a kis sír előtti padocskákon a nyárról ott maradt fénylő csiganyállal. Őszi napon fénylő kis ábrák, természetrajz, megfejthetetlen üzenetek, halál szignó vagy amit akarnok.
Hanem ha én lefekszem - mondjuk hanyatt - csak arra tudok gondolni, hogy én ebben a pozitúrában még magamnak sem tudnék hiányozni úgy, hogy azt magamtól elvárhatnám, ezért aztán meghalásomat olyankor meghatározatlan ideig mindig elnapolom ad acta, így nem ehet meg az atka.
Hanem ha én lefekszem - mondjuk hanyatt - csak arra tudok gondolni, hogy én ebben a pozitúrában még magamnak sem tudnék hiányozni úgy, hogy azt magamtól elvárhatnám, ezért aztán meghalásomat olyankor meghatározatlan ideig mindig elnapolom ad acta, így nem ehet meg az atka.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése