sebtolvaj

főhősnek rengeteg élete van, képtelen számon tartani őket, úgy van velük mint más a ruhával, az egyiket leveszi magáról de egy másikat már rögtön magára is öltött. Vannak kedvenc életei, nem azért mert annyira szeretni tudná ezeket, de valahogy kedvesek a szívének. Már amennyiben egy olyan életéből szemléli a többi életet amiben mellkasában nem fröccsöntött műanyagszív dobog.

Van az élete amiben egy piros lámpa világít a homlokán, ami ha kigyullad azt jelenti, ne érj hozzám ne ülj mellém, ne szólj hozzám, és van aki ennek ellenére mégis érinti őt, mellé ül és szól, szóval állhatatos, nos arról főhős tudja, hogy bizonyosan dolguk van egymással. A lámpa ma már nem működik, hisz régi élete az, kiégett az izzó, vagy az akku merült le, de ma már nem tudja eldönteni Főhös, ha valaki szól, mellé ül, érint, az a lámpával is megtette-e volna.

Számon tartja még azt az életét amikor hajnalokon valami járműre száll, legyen az busz, vonat vagy úgynevezett melós barkas, és ezekben félálomig emeli fel magát a hajnali közöny jellegzetes szagú melegében, közben nagyon erősen arra gondol hogy soha ne érjenek oda, arra a gyűlölt helyre ahova mindig menni kell. A vonat, a busz, a melós barkas - mondjuk Tokod altárónál mindig lerohad és mindenki úgy tesz mintha ez először történt volna meg, pedig minden nap ez van, már ki tudja mióta. Zaklatott férfiak ugrálnak ki járművekből, így tisztelegnek tulajdon létezésük előtt, elemlámpákkal világítanak bele a rozsdaszagú de olajos gépszívekbe és tekergetik a nyakukat, hozzáértően cöccögnek, újra élnek. Főhös alszik bent a mindenkori melegben és tudja hogy mindjárt, mint eddig mindannyiszor meg kell tolni, kezdődik a nekifeszülés dicstelensége, a mozdulatlanság szisztematikus leigázása, és csörömpölve összetörik ilyenkor az égbolton az idő, hogy szilánkokra hullva szét terüljön a földön a Tokod altárói vegyesbolt előtt. A főhősön nincsen cipő, mert az út alatt azt félálmában már az indulás után jól leálmodta magáról. Az jármű pedig nem indul sehogy, az idő lábuk alatt széttörve, főhős meztéláb, ott maradnak amíg világ a világ, hogy holnap valami másolatuk újra elinduljon ugyanoda, és elakadjon ott ahol már számtalanszor elakadt. Így másolódik főhős egyik élete a másikra.

Aztán még van az az élete amiben nő van, az a nő van aki nincsen. Aki egy másik életben már egyébként mellé ült a piros lámpa ellenére, de hát kiderült róla, hogy fényérzékeny, mit lehet tenni. Persze, most hogy kihunyt már a lámpa mindez édesmindegy.

Van még az az élete is amikor a születése után rögtön mély álomba zuhant, és 79 év múlva ébredt fel, mindössze egy meghalásnyi időre. Nem voltak utolsó szavai.

És van még az az élete is amikor egy helyben ül, hol egy padon, valami téren, hol rosszul világított kocsmákban, hol moziban, hol temetőben, hol emlékezete által megjelölt kivételezett helyeken, és mosolyog, és ha megkérdezem mosolygása okairól nem tud számot adni.

Végül van az az élet, ami nincsen. Nem képletesen vagy szimbolikusan nincsen hanem ténylegesen, benne minden csak fakó álom és üres káprázat és ebben az életben főhős nagyanyjának ablaka történetesen és valóságosan egy lombos temetőre néz. Ez az élet annyira nincsen, hogy csak nemlétezőkkel való viszony fér el benne. Egy út a szanatóriumba egy jó szagú nővel. Egy távoli fürdőhely, ahol úgy lehet mindent szeretni ahogy van. Aztán olyan csend amibe ember csak belehalni tudna, de mivel ez az élet nem élet így nem is lehet halál a vége.