sebtolvaj

Én már csak úgy gondolok a semmire, mint rég nem látott rokonra, ahogy tulajdon létezésemre is mint zokon vehető adalékanyagra. És az mindennek a teteje, hogy mindennek én vagyok az alja.
Már nem írunk egymásnak én és a semmi, már nem telefonálunk, semmi sms, csak jó messziről elgondolom mint lehet most és ha van is viszonyom vele, hogy lehet hogy közöm meg semmi. Minden számítás szerint a világnak apró darabokra kellett volna hullania, de a világ az kevély, bár sekélye mély. A semmi otthona csak lenni is képtelen belső világ, a táj pedig nem más mint lágy nyakhajlatok, dombok és végül pinák. A semmi már olyan, hogy nem lesz belőle lesz, méginkább nem lehetett volna, mert a semmi az arisztokrata és az élet pedig a szolga.
Egyszer Albertfalván félrészegen voltam csak egy egészen rövid ideig egész, de annak már évtizede van, csak ide kéri most magát minden csip-csup dolog én meg hagyom már magam. Most meg kinyílik egy ajtó és én kilépek, egy helyre ahol csak egy város van, és az van ahogy ez a város körbevesz, benne a semmi szorít, fojtogat, de jelenlét az rohadtul nincsen, se ajtón történő bekopogás. Csak a semmi van a torkomhoz bogozva, se istenem, se hazám, sehol se volna jó nekem, vagy talán ott sem igazán.