sebtolvaj

Megette a fene. Penetráns. Ez mondogatja nekem főhős, vagy én a főhősnek már nem is tudom/tudja. És hogy pfhü, hangutánzólag üreset köpve all inclusive az ürességbe. Szeretem/szereti azt mondani hogy penetráns, mert az azt jelenti ahogy hangzik. Semmi fakszni, nem ápol s eltakar, csak maga a pőre jelentés. Arra mondtam/mondta mindezt, hogy találtam/talált 160 forintos táblás csokit, és hónap végén a legfőbb vezérelv  tápérték, ezt vallom én, ezt vallja főhős. Csokira cigi, lehet nem szeretni/szeretnie, ennek van ilyen tájt reneszánsza. Tetszettünk volna forradalmat csinálni. Amikor nincs mit enni akkor mit egyen főhős, mit egyek én, tán emésszük önmagunkat, az még se járja. Azon túl, hogy szemrehányó tekintetünket a stelázsira vetni, figyelmünket részlegesen elaltatólag, az igen, vagy hátra fele élni, az igen, feltételesen nem lenni, még az is igen, de az önemésztés mindezért, nos az sehogy se. Öntorkán akadva minden. Attól csak még üresebb lesz a gyomor, és a lélek helyére is belé költözik evidenciának a nyomor. Mi végre? Ilyenkor ezt kérdezzük én meg a főhős, noha csak önmagunktól, hozzánk mérten félszegen. A válaszra számos, a saját elgondolásunknál is több alternatívánk van, és bár ne lenne, de mindegyik lesújtó. Csepegtetnénk mi a bánatunkat, permeteznénk bele a kibaszott spleent a világba, hogy csak lenyelni ne keljen, de nem igen van rá igény az életigenlő ragadozók akol melegében , hát visszanyeljük ilyen irányú tartalmainkat akár a tél végén a slejmet. Aztán kitavaszodik, és mire a bánat dühvé változik, olyankor már nincs apelláta, záporozik le az égből istenverése dühünk, esik kel olyankor a zélet. És olyankor van nagy riadalom, ha ugyan van, jön is a bölcs tanácsadók kara, nemzedékeik legjobbja, hogy hát mit akarok én, mit akar a főhős. Van munka, van fedél, hogy nézni is tereh. Csak hogy aki mondja annak majdnem mindig tejszínhab csillog a szája szegletén, így helyezve e szörnyű helyzetet az irónia sodójába, osztályellentétig hatóan. Mert én már már nem vagyok kíváncsi a tejszínhabos szájakra, mert ahol  a tejhab megtelepszik, megülhetik ott kérem a szar is. Mondja főhős, és kórusban én is. És úgy teszünk mint akik nem látták a tejszínhabot, szemle sütünk, így vagyunk nevelve. Már annyira megkedveltük a félszeműek birodalmát, hogy nem esik nehezünkre a vakság tettetése. És már látjuk az alagutat a tápláléklánc alján. Mondják a tejszínes szájúak, azon túl van a fény, csak ki kell bírni. De hogy az a mi fényünk lenne, enyém és főhősé, arra nem szolgált még senki sem -tejszínen innen és tejszínen túl - elégséges bizonyítékkal.
Ott egye meg a rosseb, mondja bennünk a látens fényevő és a fal felé fordulunk, hátha kicsorog a falrepedésből még lusta gyantaként némi álom.