Kis életük van, de nagy az önérzetük, álmodban is elárulnak és te örökké alszol, hát vigyázz jól, ne kezdj velük.

Sós kútba, kerék alá, az isten se tudja hogy még hová, csak annyi biztos hogy odatesznek, semmi sem szent már ezeknek. Így szeretnek meg úgy szeretnek, azt se tudják mit jelenthet amikor már szív se lát, mert végtelenül ostobák. Szeretgetnek, büntetgetnek, semmi sem szent már ezeknek.

Anya gyereke szeretnék lenni, olyannak lenni amilyen vagyok, kicsinek és jelentéktelennek. Azt szeretném hogy utazzunk. Vonaton utazzunk. Egy olyan vonaton ami soha nem áll meg. Egy olyan vonat amiről nem lehet leszállni, képtelenség. Amivel a célba érés lehetetlen. Anya szép lenne, én pedig életunt aranyos kölyök. Anya az út során ostoba emberekkel beszélgetne ostobaságokról, én pedig az összes ostoba beszédet megjegyezném, az apró gesztusokig menőkig. Olyan lenen az agyam mint egy kamera. Olyan lenne az agyam mint egy mikrofon. Anyának meg semmi más dolga nem lenne minthogy szép legyen és ostoba 

emberekkel ostobaságokról beszélgessen. Szóval csak ne egy negyedik emeleti lakásban üljek, olyanban ahonnan elmenni, elmenekülni sem lehet. Hanem utazni, valaki olyannal aki szeret.

(Főhős azt suttogja nekem most épp, hogy az a vonat már elment)

Ültem egy nyomorult pályaudvaron, a nagy magyar nyárban, és azt hittem egy pillanatra, vagy tán többre, hogy ilyen szép délutánban volna jó nem lenni, ha lehet hát mindörökre. Persze mindent szét zizált a máv meg a gépzaj, míg a peronon szemügyre vettem az egykor volt két csajt, mert bár momentán más kúrja e nőket, de én valamelyest még számon tartom őket, nem mintha az én számon múlnának a dolgok, de úgy látom mindenik maga szerint boldog. Aztán már haza értem, köszöntem magamnak, levettem  nehéz vértem és elhevertem, ilyenkor az ágyam egy szép ravatal, és csak várom hogy eljön majd értem és keblére ölel az elmúlásügyi hivatal.

Látod kicsi főhősöm mi lett velünk, állunk csak itt a mába jól beszorulva, pedig az hittük majd sütkérezünk, még mielőtt vak egünk végleg beborulna. Magunknak szánt könnyeinket is rég elsírták már mások, koponyánkban szomorú semmi lüktet, az elmenések, a maradások. A napunk árnyékot ragyog és mire ránk zuhan ez az este, a tükörben szemembe nézel és azt mondod elvagyunk veszve.

Egy borospoharat kezemben tartani. Sárga lámpafényben vizsgálni egy arcot. Elmosolyodni. (elvétem, hisz itt minden már csak sírás) A korlátnak támaszodva az eget nézni, ahogy a nagy lomha felhők nem vesznek semmiről tudomást. Ajtókat nézni, otthonok bejáratát. Hunyorítva esti lámpafénybe nézni, felidézni a gyerekkort. Nem tudni. Nem akarni tudni. Sejteni. Kettőre zárni az ajtót. Jól lakni valaki illatával. Fülig szerelmesnek lenni. Megoldani azt a talányt, hogy a fülig szerelem az az ember talpától vagy fejtetőtől van fülig. Vetett ágyna bújni. Egy szobát világnak hinni. A szánalmat szeretetnek. Magamat másnak. Jószagúnak lenni. Magamon túlinak lenni. Jónak lenni. Megfelelőnek lenni. Még egyszer kéményseprőnek lenni farsangi bálon. Elájulni. Álomban mindenre késznek lenni. Egy hahó-t hallani. Fejer ölbe hajtani. Félni. Felébredni. Fájni. Aztán csak észrevétlenül befele sírni. Talptól számítva fülig sírni magam. Nem lenni.