Ültem egy nyomorult pályaudvaron, a nagy magyar nyárban, és azt hittem egy pillanatra, vagy tán többre, hogy ilyen szép délutánban volna jó nem lenni, ha lehet hát mindörökre. Persze mindent szét zizált a máv meg a gépzaj, míg a peronon szemügyre vettem az egykor volt két csajt, mert bár momentán más kúrja e nőket, de én valamelyest még számon tartom őket, nem mintha az én számon múlnának a dolgok, de úgy látom mindenik maga szerint boldog. Aztán már haza értem, köszöntem magamnak, levettem nehéz vértem és elhevertem, ilyenkor az ágyam egy szép ravatal, és csak várom hogy eljön majd értem és keblére ölel az elmúlásügyi hivatal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése