Jön. Úgy kezdi mindig, hogy. Aztán azt kérdezi, hogy szolgál a kedves. Mondom is neki, hogy rövid szenvedés (hazudok). Elképed, alig talál rá (néma hal). De azt mondja, ahhoz képest elég (ő is hazug). nem tolakszik, inkább csak óvatosan (szőrmentén se). Azt kérdezi, hogy. Mondom neki, szóra sem (hárítok). De azt is mondom, hogy azt ne képzelje hogy ez valaha (egyáltalán). Azt mondja, hogy néha ő is (soha). Látom rajta, hogy nem tudja, hogy (semmit sem tudok). Majdnem egyszerre mondjuk (évnyire), hogy általában nem lehet az ilyet teljesen. És különben is, volt már ennél (semmi se volt). Ezt mi mindketten nagyon is (nincs mi).
Azt is felvetem, hogy szerintem, mégis ez az egész, valahogy. Szimbólikus. Nem szeretem ha a mondatokat helyettem. Azt mondja, több is veszett (magyarságtudat). Persze, csak jobb lenne, ha mégse. Bólintunk, mint akik (nem szoktak bólitani).
Túl leszel rajta, valahogy így mondja, és a hangja, valahogy meg.
Lágyul. Tudom ,hogy gyűlöli, ha a mondatait én. Másik témába ( köztelen nevező). Aztán még is valahogy ugyanoda lyukadunk. Szeles idő van, és arra jutunk, hogy ez nem lehet pusztán a (műélvezet). Aztán meg az, hogy mi valójában random (se vagyunk). Már majdnem minderől ugyanaz jut az (hiány). Kérdezi, milyen volt amikor a villamos. Azt hazudom, hogy én azt nem nagyon tudom fel (idézzen más). Látja jól, hogy én is éppen azt amit most ő (|).
És akkor most mi így fogunk? Lahajtom a (elvesztem). A szemem pedig rajta, idegesen ( a plafon). Az ujjaimal idegesen (hason). Később teszi hozzá (amit végül elvesz). Voltam a legboldogabb. Szerény véleménye szerint. Fogja begyógyítani - mondja ő.
Hogy ennyire látszik (naná). Úgyhogy nem tudom (akartam). Sóhajtok, de azt hiszi, hogy csak mély levegőt (oltsbebébi). Nekünk már csak ilyenek a félmondataink (negyedek se).
Nekem már ez is több, mint amennyit el lehet. Ő meg ennél sokkal többre. Ennek nincsen vége, csak így marad.

Vígasztalni jöttem, nem temetni. Az anonim analfabétáknak, dysgraphiasoknak, dyslexiasoknak, igeidőket egyeztetni képteleneknek, alany és állítmány dolgában ingatag lábon állóknak, tartalmilag nehezen emészthetőeknek, és nem utolsó sorban ama funkcionálisaknak támaszul. Hogy ne keseregjenek, mert az olyan savanyú a szőlő, meg olyan fanyalgó - esett már erről szó, nem is tréfadolog, mert tényleg és nahát, és még ilyet. Kutyavásár igaz egyszer volt, nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy ez az össznépi blográzás nem egyszeri alkalom, lássátok feleim; megrendezik még a kétszer százméteres versenyírás döntőjét több ízben is, hogy ne legyen senkinek se keserű a pirulája.
És akkor majd ő is megkapja a tál-tál lencséjét, hogy aztán már azon keresztül zoomoljon reá a világra és aztán ő is mondhat, idővel freeblogkörüli pályára álló marhaságokat. Mer az olyan jó. Ilyenek vagyunk, egy kis figyelemért cserébe, méltánytalanul sok hülyeséget lehet velünk nagy kazlakba hordatni.
Csak türelem kell, vagy egy másik csoport, aki ilyen-olyan okoknál fogva a te seggedet sokkal szívesebben nyalja mint bárki másét. Ha ügyes vagy még sokkal jobban is járhatsz, cédéd jelenik meg, vagy ordas nagy kamionnal mehetsz ródsózni Biharbasznádra, és ott megmondhatod a frankót a sok köcsögnek.Mailekre csak nyájasan, vagy egyáltalán ne válaszolj.
De addig munka van, ha tükörtojást csinálsz és lekozmál egy kicsit, minden teflonbevonatok ellenére, azt le kell írni, nincs mentség, senki se mondta, hogy az élet tükörtojás. Ha elhagy a szerelmed, ne késlekedj, csak találd ki a módját, hogyan kajálják ezt meg a többiek, ha nem jó, fogalmazd újra, mert  bár ez a te naplód, a te barlangod fala, de azért akármilyen bölényrajzal nem barmolhatod össze, hasonulj, alkoss és a többi, ez az egyetlen vállalható kompromisszumod. Minden másról hallgass.

Valami olyasmire kellene vágyni inkább, ami pénzbe kerül.

Ha már nem vagyok jóképű, azaz hogy bizalmat, vagy is rokonszenvet ébresztő, akkor mondjuk lehetnék szórakoztató. Vagy ha az sem, akkor legalább olyan magának valóan csak művelt (de teljesen), vagy is hát, a világ útveszejtőiben könnyeden eligazodó. De ha így, a sötétben toporogva mégis, akkor legalább a toporgás, hatalmas farokkal lenne, vagy izmos tomporral. Ha ez sem, akkor legalább szórványos jelleggel néha megérthetném a relativítás elméletet. Vagy ha nem is azt, de akkor legalább lennék érzékenyebb, vagy épp kevésbé az, a szeretés dolgaiban - kevésbé roskatag, ezt akartam mondani igazából.
De ha ez sem, azaz, ha se kutyám, akkor macskából legalább kettő. És ha ez se, akkor mindennemű hízelkedéseknek ellenálló, rendíthetetlen. Ám ha mindez, dolgaim folytonos hullámzásai miatt ez lehetetlen, akkor ne partavetett hal, de ólommentes katona, szavakat terelő juhász. Lehetnék álmosabb is, vagy kevésbé az - látod, lassan aluszik a nyuka.
Vagy olyan, ami másabb, amivel lehet kezdeni valamit, amire nem elnémulni kell, édes, kevésbé keserű, olyan ami nem lehetek, de aztán meg mégis. És aztán sehogy. Most aztán.
Vagy lennék én az, az a valaki aki hiányt pótol, és én lennék az is aki elhiteti velem. Hiány nem vagyok, hiányinger csak.
Ha mindez nem lehetek, akkor inkább lennéák, tartósan felforgató elem, aki sokáig bírja, és lám megint az van. Hogy nincs. Csak a karakterek.
Vagy ha nem is törékeny (fragile eggshell mind), de kevésbé sem sérülékeny, részletgazdag, legalább háromrétegű, puha tapintásu, errodáltan erotomán, kockapecér, pszichoatamán, kölökcsászár, posztméh, rivaldarovar, ívdöglesztő Quasimodo, végesegyház, egy mai zooleum lámpa, négyütemes egyetemes, szittyacukor, egy realtájm bigevonó, ma derített bárány, megadelej bilaterál, lehányvállalat, mederfagylalt, memopauza, vakáció preacox, mázlilégy a hemotoxban,  vagy ha mindez nem legalább valami szervetlen anyag, ami hunyorog - vagy nem, vagyis nemtelen.
Akkor lehetnék mondjuk én az amit időről időre magamnál is jobban megszeretek. Lehetnék tökéletesebben is az ami most vagyok - nem jobban és nem kevésbé, de semmi, vagy senki.
Itt tart az a valami. amit minden átkomban áldok - a francba - legyek kacsintanak a gazdátlan mézre.

Valami nagy nagy tüzet kéne rakni, hogy égnének szénné az emberek.

Én olyan jól eltudom képzelni, hogy egy ló vagyok (nem paripa), egy ló, olyan akire azt is lehet mondani némi malíciával, hogy futott még. És tényleg. De én valahogy mindig helyben hagyom a futásaimat, és végül mint egy vegyületből, kicsapódik a színtiszta ámok. Már túl sok a tabu, a tilalmazó útjelzés, hogy mit nem szabad, hogy egy futottak még ló, ugyan ne gázoljon át árkon és bokron. Ha objektív vagyok, azt kell mondanom, hogy ez rendjén is való, ez a ló ne válogassa meg, hogy kinek a kezéből akarja kienni a kockacukrot, először nyerne meg a futamot, fene az gondolkodását neki.
Hát így vagyok valahogy én ebben az egészben benne, nehezen elhelyezhető. Nagy csend lesz, érzem. Félek is tőle, de tán így a legjobb.

A semmi sem érdekel. De nagyon.

Az út hazafele, az is olyan mint egy elutazás. Nem érzek semmit, de ha lehet hinni a híreszteléseknek, akkor mindez jó, akkor minden rendjén, és különben se lehet mindig a ködöt enni. Valaki jön, a jegyemet kéri, makulátlanul fehér az ing rajta. Irígykedem, neki vérében van a valahova tartás, az én vérem csak a valamitől tartást hordozza magában. Aztán az is eszembe jön, hogy a halál az nem is csak az élet hiánya, hanem valami más egyéb, nem tudni mi, talán nem is fontos tudni. Talán úgy lehet, mint isten, hogy annál jobb, minél kevesebbet tudsz róla. Szemben az úton valami nő lehajol. A nadrágja kissé lecsúszik, a polója pedig egy kicsit fel, tíz centis, középbarna bőrfelületet tesz szabaddá, de olyan, hogy mondana az ember valamit, de nem tud, nincsenek rá értelmes szavak. Aztán elképzelem az elképzeltet, majd behelyettesítem a valóssal, de nem mondom meg, mert éppen azzal van elfoglalva minden, ami maga. Én is elvagyok foglalva, túlságosan is magammal. A jövő nem egy hely, a jövő valahogy kimaradt belőlem, azért nem tudom másnak se odadni. Vagy pedig - a másik eshetőség - hogy nem kell.