2005. július 31., vasárnap
Azt is felvetem, hogy szerintem, mégis ez az egész, valahogy. Szimbólikus. Nem szeretem ha a mondatokat helyettem. Azt mondja, több is veszett (magyarságtudat). Persze, csak jobb lenne, ha mégse. Bólintunk, mint akik (nem szoktak bólitani).
Túl leszel rajta, valahogy így mondja, és a hangja, valahogy meg.
Lágyul. Tudom ,hogy gyűlöli, ha a mondatait én. Másik témába ( köztelen nevező). Aztán még is valahogy ugyanoda lyukadunk. Szeles idő van, és arra jutunk, hogy ez nem lehet pusztán a (műélvezet). Aztán meg az, hogy mi valójában random (se vagyunk). Már majdnem minderől ugyanaz jut az (hiány). Kérdezi, milyen volt amikor a villamos. Azt hazudom, hogy én azt nem nagyon tudom fel (idézzen más). Látja jól, hogy én is éppen azt amit most ő (|).
És akkor most mi így fogunk? Lahajtom a (elvesztem). A szemem pedig rajta, idegesen ( a plafon). Az ujjaimal idegesen (hason). Később teszi hozzá (amit végül elvesz). Voltam a legboldogabb. Szerény véleménye szerint. Fogja begyógyítani - mondja ő.
Hogy ennyire látszik (naná). Úgyhogy nem tudom (akartam). Sóhajtok, de azt hiszi, hogy csak mély levegőt (oltsbebébi). Nekünk már csak ilyenek a félmondataink (negyedek se).
Nekem már ez is több, mint amennyit el lehet. Ő meg ennél sokkal többre. Ennek nincsen vége, csak így marad.
Vígasztalni jöttem, nem temetni. Az anonim analfabétáknak, dysgraphiasoknak, dyslexiasoknak, igeidőket egyeztetni képteleneknek, alany és állítmány dolgában ingatag lábon állóknak, tartalmilag nehezen emészthetőeknek, és nem utolsó sorban ama funkcionálisaknak támaszul. Hogy ne keseregjenek, mert az olyan savanyú a szőlő, meg olyan fanyalgó - esett már erről szó, nem is tréfadolog, mert tényleg és nahát, és még ilyet. Kutyavásár igaz egyszer volt, nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy ez az össznépi blográzás nem egyszeri alkalom, lássátok feleim; megrendezik még a kétszer százméteres versenyírás döntőjét több ízben is, hogy ne legyen senkinek se keserű a pirulája.
És akkor majd ő is megkapja a tál-tál lencséjét, hogy aztán már azon keresztül zoomoljon reá a világra és aztán ő is mondhat, idővel freeblogkörüli pályára álló marhaságokat. Mer az olyan jó. Ilyenek vagyunk, egy kis figyelemért cserébe, méltánytalanul sok hülyeséget lehet velünk nagy kazlakba hordatni.
Csak türelem kell, vagy egy másik csoport, aki ilyen-olyan okoknál fogva a te seggedet sokkal szívesebben nyalja mint bárki másét. Ha ügyes vagy még sokkal jobban is járhatsz, cédéd jelenik meg, vagy ordas nagy kamionnal mehetsz ródsózni Biharbasznádra, és ott megmondhatod a frankót a sok köcsögnek.Mailekre csak nyájasan, vagy egyáltalán ne válaszolj.
De addig munka van, ha tükörtojást csinálsz és lekozmál egy kicsit, minden teflonbevonatok ellenére, azt le kell írni, nincs mentség, senki se mondta, hogy az élet tükörtojás. Ha elhagy a szerelmed, ne késlekedj, csak találd ki a módját, hogyan kajálják ezt meg a többiek, ha nem jó, fogalmazd újra, mert bár ez a te naplód, a te barlangod fala, de azért akármilyen bölényrajzal nem barmolhatod össze, hasonulj, alkoss és a többi, ez az egyetlen vállalható kompromisszumod. Minden másról hallgass.
2005. július 30., szombat
Ha már nem vagyok jóképű, azaz hogy bizalmat, vagy is rokonszenvet ébresztő, akkor mondjuk lehetnék szórakoztató. Vagy ha az sem, akkor legalább olyan magának valóan csak művelt (de teljesen), vagy is hát, a világ útveszejtőiben könnyeden eligazodó. De ha így, a sötétben toporogva mégis, akkor legalább a toporgás, hatalmas farokkal lenne, vagy izmos tomporral. Ha ez sem, akkor legalább szórványos jelleggel néha megérthetném a relativítás elméletet. Vagy ha nem is azt, de akkor legalább lennék érzékenyebb, vagy épp kevésbé az, a szeretés dolgaiban - kevésbé roskatag, ezt akartam mondani igazából.
De ha ez sem, azaz, ha se kutyám, akkor macskából legalább kettő. És ha ez se, akkor mindennemű hízelkedéseknek ellenálló, rendíthetetlen. Ám ha mindez, dolgaim folytonos hullámzásai miatt ez lehetetlen, akkor ne partavetett hal, de ólommentes katona, szavakat terelő juhász. Lehetnék álmosabb is, vagy kevésbé az - látod, lassan aluszik a nyuka.
Vagy olyan, ami másabb, amivel lehet kezdeni valamit, amire nem elnémulni kell, édes, kevésbé keserű, olyan ami nem lehetek, de aztán meg mégis. És aztán sehogy. Most aztán.
Vagy lennék én az, az a valaki aki hiányt pótol, és én lennék az is aki elhiteti velem. Hiány nem vagyok, hiányinger csak.
Ha mindez nem lehetek, akkor inkább lennéák, tartósan felforgató elem, aki sokáig bírja, és lám megint az van. Hogy nincs. Csak a karakterek.
Vagy ha nem is törékeny (fragile eggshell mind), de kevésbé sem sérülékeny, részletgazdag, legalább háromrétegű, puha tapintásu, errodáltan erotomán, kockapecér, pszichoatamán, kölökcsászár, posztméh, rivaldarovar, ívdöglesztő Quasimodo, végesegyház, egy mai zooleum lámpa, négyütemes egyetemes, szittyacukor, egy realtájm bigevonó, ma derített bárány, megadelej bilaterál, lehányvállalat, mederfagylalt, memopauza, vakáció preacox, mázlilégy a hemotoxban, vagy ha mindez nem legalább valami szervetlen anyag, ami hunyorog - vagy nem, vagyis nemtelen.
Akkor lehetnék mondjuk én az amit időről időre magamnál is jobban megszeretek. Lehetnék tökéletesebben is az ami most vagyok - nem jobban és nem kevésbé, de semmi, vagy senki.
Itt tart az a valami. amit minden átkomban áldok - a francba - legyek kacsintanak a gazdátlan mézre.
Hát így vagyok valahogy én ebben az egészben benne, nehezen elhelyezhető. Nagy csend lesz, érzem. Félek is tőle, de tán így a legjobb.