sebtolvaj

Az út hazafele, az is olyan mint egy elutazás. Nem érzek semmit, de ha lehet hinni a híreszteléseknek, akkor mindez jó, akkor minden rendjén, és különben se lehet mindig a ködöt enni. Valaki jön, a jegyemet kéri, makulátlanul fehér az ing rajta. Irígykedem, neki vérében van a valahova tartás, az én vérem csak a valamitől tartást hordozza magában. Aztán az is eszembe jön, hogy a halál az nem is csak az élet hiánya, hanem valami más egyéb, nem tudni mi, talán nem is fontos tudni. Talán úgy lehet, mint isten, hogy annál jobb, minél kevesebbet tudsz róla. Szemben az úton valami nő lehajol. A nadrágja kissé lecsúszik, a polója pedig egy kicsit fel, tíz centis, középbarna bőrfelületet tesz szabaddá, de olyan, hogy mondana az ember valamit, de nem tud, nincsenek rá értelmes szavak. Aztán elképzelem az elképzeltet, majd behelyettesítem a valóssal, de nem mondom meg, mert éppen azzal van elfoglalva minden, ami maga. Én is elvagyok foglalva, túlságosan is magammal. A jövő nem egy hely, a jövő valahogy kimaradt belőlem, azért nem tudom másnak se odadni. Vagy pedig - a másik eshetőség - hogy nem kell.