Tegnap volt nálunk egy szobor. Pontosítanom kell, nálunk járt, hozzánk jött. Egy szobor. Ez akkor tudatosult bennem, amikor már a vacsorához szánt szalonna éppen üvegesedni kezdett. Hozzá kell tennem, hogy szobrok hozzánk sose járnak. Nem mondom, térplasztikákat, humán eredetű, háromdés full reliefeket rendszeresen fogadunk, egyszer még egy vízköpő is beesett hozzánk a negyedikről, a Futvarekék erkélye mellől, de hogy így konkrétan szobor, na arra még nem volt példa. Aztán ugye ilyenkor az ember beleesik az ő kétségeibe, és felhemzsegnek benne a kérdések. A legtriviálisabbak, olyanok, hogy a szobor az talapzatostul szokott-e vendégségbe járni, vagy beéri egy vastag talpú cipővel. Most már tudom; az utóbbi. Aztán azt se nagyon tudtam empirikus természetű hiányaim folytán, hogy a mai szobrok azok mennyire komolyak, hogy ül-e a vállukon moha, és az mennyire eszi bele magát a szövetbe, a szövegbe. És hogy van-e, és ha van, milyen a viszonya a galambokkal. Hogy fél tőlük, avagy ő szarja le őket. Azt hiszem, az utóbbi. Egyszerűen érdekelt a szobor emberi volta, az, hogy az emberi volta tud-e szoborságáról, és azt miként viseli, vagy rázza le magáról. Meg persze ugyanez visszafelé is. Ehhez persze hozzátartozik, hogy elég sok szobrot láttam már azért a tévében, és egyszerűen lehetelen köztük rendet teremteni. A szobor egy csomó hasznos dolgot mondott nekünk az ő szobroszájával, olyanokat, hogy élhetetlenek vagyunk és töketlenek is, és mi meg bólogattunk az okos emberfejünkkel, jelezve, hogy tudjuk. Önismeretünk óceánjában ezeket a lakatlan szigeteket már régtől fogva a szánkon tartjuk. Szerintem az önostorozás kifejezetten a csoportos létezésben az igazi, úgy van sava és borsa, eleje és vége.
A szobor irtó nagyokat nevetett, én meg közben megfigyeltem, hogy a kezének az ujjai kifejezetten vékonyak. A vádlijának az állaga - a szobor saját bevallása szerint - megfelelő, és szerinte ez csak egyre jobb lesz. Ha így megy ez tovább, akkor ő lesz a maszáj herkules.
Közben meg olyan mondatokat mondott, amilyenek nincsenek. Bocsánatot kérek magától, hogy letegeztelek.

Edward King networking
outsourcing and lépes méz,
amerre ment, e-Goverment
offshore akit régen tép.

Tisztelt Gyermekjóléti Népbizottság!

Panasszal élek, nem virággal. Sajnálom, hogy e rózsaszín szívekkel tarkított jeles ünnepen állok elő megkeresésemmel, de az ügyem már nem napolható tovább. Szeretnék bejelentést tenni ismerős tettesek ellen. Kérem, vizsgálják felül néhai Garics Ferencné, (született: Görbe Franciska) és férje, az ugyancsak néhai Garics Ferenc nagyszülői státuszát. Fent nevezett személyek engem gyerekkoromban gyakorta kínoztak.
A vasárnapi ebéd elfogyasztása közben - melyen nem átallottak tökfőzeléket, paradicsomlevest és más egyéb förtelmeket felszolgálni - a Jó ebédhez szól a nóta nihilista esztrádműsor több ízbeni meghallgatására kényszerítettek. Az ezt követő délutánok alkalmával személyiségjogaim és szabad akaratom ellenére alvással büntettek. A görögdinnye elfogyasztását emberi mivoltukból kivetkőzve, zsarnoki módon különböző kitételekhez kötötték. Mozgási szabadságomat lábbal tiporták, a legkülönbözőbb tilalmi rendszerekkel sújtottak, különös hangsúllyal a lakási céllal kialakított ingatlan padlás részének feltérképezésében voltam akadályoztatott. Úgy vélem, ez későbbi személyiségfejlődésemre káros és ártó hatást gyakorolt. De ne tessenek azt hinni, hogy beérték a fizikai bántalmakkal.
A lelki megkínoztatások sem álltak távol tőlük. Sarjadó nemiségem teljében tekintetem elfordítására kényszerítettek, amikor Bordán Irén szórta szét bájait az általuk szórakoztatási céllal vásárolt Kékes típusú televizió képernyőjén. Többször mutattak be véres csirkeáldozatokat a szemem láttára, ellenben ha ezen szárnyasok többi egyedeit lepisiltem a baromfiudvaron, óva intettek.
Különösebb ellenszolgáltatások nélkül kelletett a csinált út menti kisboltban kereskedelmi tevékenységet folytatnom, úgy mint élesztő beszerzése, amely nélkülözött minden kreativitást.
Ebből következőleg felnőttkoromra egy fantáziátlan és megkérgesedett lelkű, személyiségjegyeket még csak nyomokban sem hordozó nyomorult lettem.
Kérem ügyem szíves felülvizsgálatát. Ítéljenek.

Izgulok hát. Hogy a pokolba ne izgulnék. Végül is ez az első napom itt. Amikor napközis lettem, akkor is izgultam az első nap, pedig hát a Major Bea az irtó rendes volt, és mindent megmutogatott, hogy merre van a mosdó, a wc, hol van az ebédlő, és hogy a Brünyi tanár úrral tudjam, hogy hányadán állok, és hogy a Brünyi tanár úr balkezes. Még arra is megtanított az első nap a Major Bea, hogy nem csak úgy össze-vissza satírozunk a ceruzánkkal bele a világba, hanem megpróbálunk valami rendet teremteni a vonalak között. Ő ezt nem így mondta. Ő azt mondta, legyen harmonikus. És én azt a szót nem ismertem, hogy harmonikus, és a Major Bea mellei is akkor kezdtek serkenni, figyelmem tehát az intellektuson és a rögvalón 50-50 százalék arányban osztozkodott.
De nekem mindegy, én olyan vagyok, aki az első napon mindig fél, és végig csak azt mondogatja: úgyse fog sikerülni. És persze mindig igazam van. Sose sikerül.
És ez azért mégse valami kisiskolás dolog itt, ez azért mégis csak az élet napköziotthona: a mennyország. Tegnap még nem tudtam, hogy itt leszek. Az ebéd után leborultam a székről. Aztán irtó furcsa dolgok következtek. A lélek - úgy ahogy meg van írva - ilyenkor susususu kiáramlik az emberből, egyenest be a vitrinbe, az üres szappanosdobozok, a soha nem használt findzsák közé.
Onnan nézi végig, ahogy az orvos a fejét csóválja, aztán azt, hogy a telefon után nyúl, és azt mondja: szívroham. Aztán amikor minden elcsendesedik, a lélek visszamegy a testhez, elbúcsúzik a belső szervektől, köszönetet mond az izmoknak, méltatja mellékveséje pozitívumait, aztán távozik.
Aztán egyszer csak itt van. Itt, a mennyországban. Elég nagy a nyüzsgés ilyenkor. Ilyenkor mikor új lakó érkezik. Ismerősök, ismeretlenek vegyest. Partyt is szerveztek nekem, azt hiszem, a tiszteletemre. DJ Jónás direkt erre az alkalomra írt "Bánatomat halban mondom el" című szettjével kedveskedett. Aztán adtak mellém egy idegenvezetőt, bizonyos Barabás urat, ő itt a polgármester.
Egy időben sokszor nevezett az itt nagyon sikeres Crucifix Show-ba, de a közönségszavazást valahogy mindig elbukta. Ezért is lett poilitikus, hogy nem sikerült bekerülnie a sóbizniszbe. Azt állítja, hogy annak, aki mindig megnyerte, tuti hogy van valami nagykutya ismerőse. És ilyenkor fölnéz, hogy értsem, odafönt. És én az egészet ilyenkor nem értem, mert a mennyországnál ugyan mi lehet még följebb. Mert az tiszta sor, hogy ott lent a sárban mi van, ahonnan én is érkeztem, és végig azzal áltattak, hogy ami ott van az csak valami köztes .
És akkor ez a Barabás csak úgy felbiccent itt nekem a fejével, lazán, már majdnem nyeglén.
Hát mivégre? Én azt akartam hinni, hogy ez itt már a végleg véglegessége. És meg is kérdezném annak a Crucifix Show nyertesének a nagykutya ismerősét, hogy minek is adott le azoknak ott lent a sárba hátat, ha soha nem vethetik huzamosabb ideig semminek se neki. Mert most innen föntről jobban látom ám azt, amit ott lent csak sejtettem. Nagyon úgy fest innen, mint egy örökös, végnélküli tesióra, paraszt tesitanárral, büntetés békaszökdécseléssel, öltözői testszaggal.
Még új vagyok. Még nem szólok. Csak szemlélek. Ez már odalent is bevált.
Szívfájdalom, de nincs madártej a menzán, ami azért is furcsa, mert a populáció jelentős részét az angyalok, és azoknak a kara teszi ki. Igaz, a választék majdnem ugyanolyan, mint odalent, nálatok. Van itt mákos manna, manna mannás szósszal, manna becsinált, manna szorbet, rakott manna, manna önnön mannabelében, mannafagyi, mannával töltött manna, rántott manna, manna félig átsütve, mannafasírozott, mannapogácsa, és még mannatorta meg mannarudi is.
Itt nagyon nagy becsben van a manna. Van itt valami költő is, aki írt is a mannához verset, Manna örök címmel.
Ez az első napom itt a mennyországban, már hogy a pokolba ne izgulnék. Szokom a ti és a magam hiányát. Nézem azt, habos felhőkön ülve, ami van, és arra emlékeztet mindez, ami nincs. Tojássárga égen, fehérjehabos felhőkön. Le merném fogadni, hogy onnan lentről úgy festek, mint egy mazsola.

Nagyapa március elején lepucolta a Sokol 403-as rádiót (two band seven tranzistor), és bement biciklivel a városba laposelemeket venni. A kávéfőző-gumival ráerősítette az elemeket a rádióra, és kiakasztotta a nagy diófa alsó ágára a hozzá való bőrtokban, és hivatalosan is kikiáltotta a tavaszt. Az egész Ságvári utca onnan tudta, hogy el lehet tenni a télikabátokat, posztómamuszokat. És a rádió ott is maradt minden év szeptemberéig a nagy diófán - egyfolytában. Elpusztíthatatlan volt. És ez a rádió volt a világ leggonoszabb rádiója. Nem volt nap, hogy ne halt meg volna benne valaki. Aldo Moroval kezdte a mészárlást, aztán Anvar Szadattal folytatta, és nem kímélte Olaf Palmét sem. Titónak pedig leharapta az egyik lábát, pedig akkoriban ahhoz csak keveseknek volt bátorsága. Aztán a 80-as években élte a virágkorát, leteperte Brezsnyevet, Andropovot és Csernyenkót, gyors egymás utánban. A legváltozatosabb eszközökkel dolgozott, valóságos halálnem specialista volt. Latinovitsot tragikus hirtelenséggel, Benkő Gyulát pedig hosszas szenvedés után - így mentek a nyarak. Ha meg elunta a vérengzést, csinált egy gázkitörést Zsanán. Aztán nem tudni, hogy a Sokol rádió műve volt- e, de néhány év múlva kiszáradt a nagy diófa is. Elhullottak a levelei, és esős nyár volt abban az évben, egyszer csak elhallgatott, nem jött ki belőle egyetlen hang sem többé. Fellélegzett a Ságvári utca, hogy beköszöntött rájuk végre az öröklét. A rádiót unokák kapták meg, akik kibelezték, és alkatrészeit sokáig lehetett a homokozóban látni. És akkor már mindenki azt hitte, hogy valóban eljött hozzánk a Roll jégkrémmel csöpögő kánaán az ő citromízű vattacukor felhőivel.
Rá három évre kivágták a nagy kopasz diófát. Aztán két év múlva eltemettük nagyapát, aztán arra három évre meg a nagymamát is.
Mindez egy Sokol 403-as (two band seven transistor) rádió miatt.

Megérkezett hát Lujza néni. Kimentünk elé Ferihegykettőre. Nagyon nem kellett készülni, úgy értem bonbonilag, lévén kopórsóban érkezett. Egyenest az Andaman szigetekről. Szűk családi körben temettük el. Csak mi tudtuk négyen, hogy eztán már semmi sem lesz úgy mint Lujza néninek előtte.
Mert hát Lujza néni 56-ban hagyta el az országot, egyetlen cseszlovák frotírköntösben indult neki Ausztráliának, amiből végül Ausztria lett. Noha Lujza néni művelt nő volt, a fölrdrajzi ismereteket nem sorolta az arisztokratikus tulajdonságok közé, márpedig ő ízig vérig arisztokrata volt.
Aztán egy Ausztriai menekült táborban addig csereberélte csehszlovák frotírköntösét, mígnem egy fregoli kabátban látta meg az új világot. A hontól való távolodásával egyenesen növekedett a hazaszeretete is. Saját elmondása szerint a negyvenkettedik utcában érte el hazaszeretete a zenitjét. És ott is maradt, nyugvóponton, a zeniten, azon kopognak most ilyen hangosan ezek a nagy magyar rögök.
Lujza néni egyfolytában írt. Írt és buzdított, hogy a kommunistákat ott üssük ahol érjük. Mert ő addig haza nem jön amíg írmagjuk is marad.