Azt hittem majd megszokom idővel. Azt, hogy a mellettem lévő szobába küldök e-mailt, és onnan kapok. Hogy megszokom a hülye szófordulataimat, a hülye szófordulatait. A munka frontjára ilyenkor meglehetős érzékeny leszek, nincs az a nap olaj amivel le lehetne mosni rólam amit a gondolat ír ki rá erre, amit az arcomnak kell nevezzek. Azt hittem megszokom majd a ventillátort, a obis laminálton megtapadok egyszer csak, alám jön a helyem, ha éppen nem találom.
Azt hittem, hogy meg fogom szokni idővel, azt ahogy elmennek és egyáltalán nem jönnek vissza, hogy az egyik hirtelen tragikusággal öregszik, betegszik, a másik az váltja az arculatát, mobiltarifát folyószámlát, fordítja a Pált. Már minden és mindenki. Azért nincsen tapadás, mert nincsen se közös többszörös, se személyes kevesebbszeres, se erő, se akarat, se hon, csak hónaljszag. Olyan ez az egész, mint ha obi lamináltra lenne építve az egész kóceráj. Aztán pedig az volt hazudva még régen, hogy sziklára van. Én meg azt hittem megszokom. Nem a vihart, az imbolygást. Magamnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése