Kínzó kérdés, hogy mi lett végül Brunner gyűrűsujjának utolsó ujjpercével, amit levágott a hintalánc 30 éve. Annyira levágta, hogy a napköziben még technocol rapiddal se tudtuk visszaragasztani.
A sikertelen újraegyesítés után nem foglalkoztam se vele, se a leszakadt ujjpercével. Már akkor nehezen tűrtem a kudarcokat. Mert hogy Brunner ujja nem ragadt vissza nem ellenemre, de ellenem való volt. És most egy tömöttbuszos reggelen nekem jön Brunner meg a testi fogyatéka, bele a képembe és még azon is túl. Nincs ujj a nap alatt, már az sincs. Nem esik nehezemre elgondolni, hogy amikor minden ragasztásunk ellenére kiderült a baleset, akkor csak kérdeztek valamit, hogy hát mégis édes fiam, egy ujjperccel kevesebbel értél haza, mint amennyivel elmentél, ráadásul nem tudjuk nem észre venni, hogy természetellenesen tartod a leveseskanalat. És, hogy én biztos valami olyat mondtam volna, hogy a padban felejtettem, de holnap majd hozom, és néztem volna, ahogy a vércseppek a húsleves zsírfoltjaival elkeverednek. Hogy van egyesülés, még ha nem is teljesen úgy ahogy az eleve el volt tervelve, techocol rapid által. Azt viszont nem tudom elgondolni, hogy a Brunner mit mondhatott. Hogy voltunk-e említve, ahogy két egész tubust rápazaroltunk, mindhiába.
Most valahol a nagy világban van egy apró kis csont, a Brunnerból egy darab, és akkor olyan hatalmasnak tud tűnni mások relatív halhatatlansága. Még nem öröklét az övé, de már láthatni, hogy oda tart.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése