Ha nap akkor vasárnap. Ha napszak akkor a délután és annak is a közepe. Ha szigorúan vesszük, nem kezdünk így mondatot. De ha mégis kezdünk akkor ilyenkor indulnak útnak a piros Skoda 100-asok a Czinka Panna utcza 23 elől. És pont ebben az időben karistolják össze az eget a sugárhajtású repülőgépek az alföld felett. A sofőr magas, szép férfi, különösen az arca és a keze. A kapukban pongyolás nénik támaszkodnak a deszka kerítésnek. Bökdösnek, mondjam én azt hogy jó utat, ha nő mondja karambolozni fognak, ahogy az a híres bemondó nő is jászberényi vasúti átjáróná. Haza felé megnézzük a villanyoszlopon a koszorút és összeveszünk azon, hogy pontosan hogyan is hívták.
A kalaptartóra hajítva fekete műbőrtáska és az olvadt elsősegély doboz. Műanyagosodik el a világ.
A testeken izzadtság, az izzadtságon por, ami ellen senki nem ellenkezik, valahogy mindenki viszketni szeretne, vakarózni az integetés helyett. Nincs rá mód, a családi hagyományokon nyugvó búcsúzkodás kellő komolyságot és jó adag bánatot kíván meg a benne résztvevőktől, ezt minden érintett tudja, a bánatstatisztériaként felvonuló Aeroflot gépek is szomorú hangpermetet bocsátanak ránk. Már mindenki szügyig szomorú, de csak a figyelmesebbek veszik észre.
Mondd már azt, hogy jó utat, mondd azt hogy sok szerencsét, mondd azt hogy jó reggelt, mondd azt, hogy jó étvágyat. És légyszíves ne vakarózz és pláne ne bámuld az eget. Búcsúzni vagyunk.
A Skoda 100-as pirossa egyébként alig észrevehetően, defacto fakóbb mint legutóbb, ez a fényes por a karosszériát is eszi. És két hetente fordulnak vele egyet. Hány út kell még ahhoz, hogy elvesszen a színe? Hány repülőgép ahhoz, hogy az eget teljesen fehérre fesse? Hány fürdés, hogy lejöjjön rólam ez az egész napi por? Hány év alatt lehet elfelejteni egy utcát, egy házszámot? Aztán eltűnik a Skoda 100-as, a részeges Rózsi háza mellett az utolsó kanyar amikor a farát mutatja nekünk.
Az integető kezek lehullanak, lassan megkeresik a viszketés pontos forrását és munkához látnak.
Ha nap, akkor vasárnap. Ha szag, akkor napszag.

Ne ijedjenek meg, kérem. Szar lesz, elsősorban önökért lesz szar, mint eddig mindig. Mint most azt tapasztalhatják, a hungaro-szellemvasúton utazunk, lesznek, akik mindezt zötyögésnek fogják érezni, a rebellisek, a zúgolódók, velük most ne foglalkozzunk, a barlang közepén kilökjük majd őket, bele a hangtalan a sötétbe, magasztosabb céloknak áldozva vele. A közepén úgyis meg kell majd állni, én fogom a tulajdon reszketegségemmel a barlang falára rajzolni az önök majdani boldogságát, a közös víziót, az összeurópai bölényt. Azt, amiért most szar lesz. Ne rémissze az önöket, hogy kézügyességnek híján állok, mondom, a korom sötét lesz, én rajzolok, maguk meg majd azt képzelnek oda, amit csak akarnak. Addig jó mindenkinek, amíg így van. Én olyan erőst óhajtom maguknak a jót, hogy a szartól sem ijedek meg.
Azt mégse mondhatja egy felelős barlangvasút társaság önöknek, hogy van fény az alagút végén, a fényen túl meg ott van a a tejjel mézzel folyó óperencia, a makrogazdasági kurtafarkúval. Nem mondhatja, azt évezredek óta senki sem látta. Önök ezt úgysem értenék, maguk élni akarnak folyton, gondolni, létezni, holott az emberi természet nem erre van kifejlesztve, különösen nem a miénk. Értsék már meg végre, az élet nem más, mint folyamatos túlélések sokismeretlenes egyenlete. Pedig aki nagyon akarja, és egy kicsit is hajlandó arra, hogy hunyorítson az amúgy igen tömör vaksötétben, annak már felsejlenek majd az új horizontok jóléti kontúrjai. Egy világ, amiben nem esik majd minden negyedik mosógép a vízkő áldozatául, a havi ciklusuk kellős közepén kiránduló nőket láthatni, emésztésügyi hivatalok vigyázzák majd sebezhető bérflóránkat, a THM meg olyan alacsony lesz, mint a sátán ülve. Csak most arra az emberöltönyi kis időre kérjük a türelmüket, amíg a nagy szellemek adnak randevút egymásnak a szellemvasút kölcsönökből fenntartott félhomályában.

INDIEN (REMI GAILLARD)

ESCARGOT (REMI GAILLARD)

KANGOUROU (REMI GAILLARD)

SQUASH (REMI GAILLARD)

DECATHLON OLYMPICS (REMI GAILLARD)
by nqtv

Ugye adná magát, hogy nem mondtam csütörtököt. Nem mondani pedig ez esetben csütörtököt mondást jelent. A csütörtök a fáradtság napja, Szót sem érdekel. És eztán már semmi.
Megyek az utcán és bámulom az embereket. Tipizálom őket, hogy a nagy massza össze álljon valamivé amit egésznek merek majd nevezni, és a mondatom végén azt mondhatom, hogy ahha és hmmm. Azokért a mondatokért rajongom amelyek így végződnek, hogy ahha és hmmm, egyúttal az ilyen mondatokat gyűlölöm a legjobban.
Ilyen nincs. Semmi van. Emberarcú szocializmus sincs, szocializmus arcú kapitalizmus sincs, azt hiszem úgy általában véve rend nincs. Nem itt, úgy értem a rend maga nem létezik, csak a rendre való törekvés. Megyek az utcán bámulom az embereket, belekényszerítem őket az előítéleteimbe. Megy ott egy ismeretlen, fogalmam sincs mit forgat a fejében, fogalmam sincs arról hogy forgat e valamit, hogy arról tud e és vannak e vele tervei. Tud e róla, hogy forgat, tud e róla, hogy célja van vele. Irígykedve nézem azokat az embereket akikről messziről le rí, hogy tervei vannak? Én látom belé a a gondolatokat, én nem tudom, hogy van e célja. Értelmet nem mernék mondani. Tud e róla az aki ott megy és forgat a fejében valamit, hogy néhány évtized múlva érettségi tétel lesz, mint aki megfejtette a Lánchíd alagútjának a mozaik mintázatát, mint szabadkőműves szimbólumrendszert értelmezte és elhelyezte a néhény évtized múlva létező fejekbe. Kérdezné e azt, hogy és akkor mi van? Nem nagy ügy, minden nap arra járok, nem tudtam belenyugodni, hogy az a sok apró mozaik csak úgy, teljesen értelmetlenül lett felhányva az ívelt falra, mellesleg skizofréniával kezeltek, hát gondoltam összekötöm a kellemest a törvényszerűvel. Aztán eltűnik, ahogy csak az ilyenek mint ő is, csak az ilyenek  tudnak eltűnni nagy emberforgatagokban akikről még látszik, hogy akarnak, vagy valaha akartak valamit. A Péntek az urbánus Robinsonok napja, hatalmas sziget, milliárdnyi hajótöröttel.

Persze, szerda. Nem fogható személyhez, tárgyhoz. Állagra nyárvégi köldökökbe ragadt szösz és és szerves koszok, elhalt hámsejtek mixtúrája. Színre viszont határozottan combsárga, ízre szilvalekváros kenyér. Csupa ellentmondás, úgy az ahogy csak egyensúlyi helyzetek lehetnek ellentmondásosak, a mi nagy kollektív egyensúlyainkra gondolok. Nem fogható személyhez, sem tárgyhoz. A szerda az az állapot amikor a kéz már kavicsot tart a kezében és mindjárt dobni fog, olcsó kis izgalommal átitatott figyelem. Szemben a léckerítés, fele levegő, fele fa. Fiftififti, egy rés, egy léc. A szerda ez a lelki állapot amikor a kéz már lendületben, de még nem lehet tudni, hogy ezredszerre is a fát találod el, vagy végre, ha máshogy nem de legalább mandínerből átmegy valamelyik résen.  Így kínálgatja magát minden egyes szerda, a maga fiftififtijével. Bárkit képes rászedni, győzelemre esély sincsen, mert ugyan miféle csoda történhetik, ha a kavics mégis átjut a kerítésen? Két csütörtök, vagy mi a franc?

A szerda egy utca. Olyan házak vannak benne amiben csak guggolva férnek az emberek. 6 lakás van egy házban. Közös a wc.

Sok arcú kedd. Nylonszatyorba csúsztatott, háztól házig tátogó
tükörponty a kedd. Lábon kihordott eszméletvesztés és kopoltyúba
szorult mákszem. Hideg vízzel teli fehér kád a kedd. Áttetsző piros
szárnyakkal evező iránytalan lebegés. Beragadt kabátcipzár a kedd és
rajta a kapkodás hagyta vér. Vagy talán a tükörtojás sercegése a forró
zsírban. Szivaccsal bélelt kávészín bánatkabát a családi nervózusfogason. Nem oka és nem
is okozata semminek. Maga az oktalanság. A kedd a félbehagyás napja, e
napon az okos ember nem kezd bele semmibe, (az óvatos egyiken sem), a
hét napjai közül e napon mondják le leggyakrabban vacsora
meghívásaikat, utasítanak vissza állást, szenderülnek jobb létre,
öntenek ki bizonyos kávét a konyha kőre. Évezredek óta. Kedden születni
sem nagyon érdemes és ez nem légből kapott, ez maga a tapasztalás. De
ne higgyük, hogy a kedd vészterhes nap volna, könnyed nap ez, éppen
csak értelme nincsen.

Felül kellene kerekedni a hétköznapokon. Sportos szabadidő szárnyakat növeszteni, virágmintás otthonkák anyagából. Hétvégi hobbysasnak lenni, mérsékelt pocokallergiával.

Sok arcú kedd. Nylonszatyorba csúsztatott, háztól házig tátogó tükörponty a kedd. Lábon kihordott eszméletvesztés és kopoltyúba szorult mákszem. Hideg vízzel teli fehér kád a kedd. Áttetsző piros szárnyakkal evező iránytalan lebegés. Beragadt kabátcipzár a kedd és rajta a kapkodás hagyta vér. Vagy talán a tükörtojás sercegése a forró zsírban. Kávészín bánatkabát a családi nervózusfogason. Nem oka és nem is okozata semminek. Maga az oktalanság. A kedd a félbehagyás napja, e napon az okos ember nem kezd bele semmibe, (az óvatos egyiken sem), a hét napjai közül e napon mondják le leggyakrabban vacsora meghívásaikat, utasítanak vissza állást, szenderülnek jobb létre, öntenek ki bizonyos kávét a konyha kőre. Évezredek óta. Kedden születni sem nagyon érdemes és ez nem légből kapott, ez maga a tapasztalás. De ne higgyük, hogy a kedd vészterhes nap volna, könnyed nap ez, éppen csak értelme nincsen.

A hétfő az nagy kövér konyhás néni. Ritkás szőke hajjal, a fityulája alatt malacrózsaszín fejbőrrel, nikotinsárga fogakkal, noha nem dohányzik és kismamacipőbe szuszakolt barokkosan vastag, szalonnás bokával. A hetvenes éveket ő csörömpölte teljesen szét a kopott alumínium tálcáival. Amikor felébrednek reggel a menzaivadékok, ő méri nekik a teát, a kakaót és más életfontosságú folyadékot. Aztán vizet önt a nagy üstökbe, tésztát főz és fukarul bánik a mákkal, ha eljön az ebéd ideje. Hol ad repetát, hol nem. A hétfő hangulatember, a hétfő az tisztára olyan mint a Németh Zsolti anyja, még a lábát is fáslizza. Világ életemben féltem tőle, de némi extra mák reményében nem volt kérdéses a megalázkodásom.

A legtöbb Ágnes egyenes,
az persze kivétel, hogyha
az illető Ágnes a görbeség
egyenes ági leszármazottja.

Minden Ágnes egyenes,
és van a szívüknek szottya,
ha nincs
egyenes ági leszármazottja.

Minden lány lehet még delnő,
ha nem néz bután vagy fancsalin,
a fiúk lelke meg böszmeteg felhő,
és fent akadnak a kan csalin.

Utálom a világrendet. Nem ezt a mostanit. Én a mindenkori világrendeket utálom. De mivel nekem a mostani az egyben mindenkori is - egyszer élek - ezért a mostani világrendet is utálom. Válsággal vagy anélkül, egyre megy. Tökre egyre megy. Azt szeretném ha elsorvadna a világrend. Nem azt szeretném, hogy világrendetlenség legyen, hanem azt, hogy ne ez legyen a rend hanem akármi más.
Ne ezt hívják rendnek ami most az, hanem azt amit eddig rendetlenségnek lehetett hinni. Tökre tökmindegy. Legyen több, vagy kevesebb levegő, de lehessen beszívni. Vagy ne legyen egyáltalán semmi beszívni való, de akkor azt lehessen is tudni. Vagyis inkább szabadjon érezni. Meg legyen az is, hogy amikor neki akarom valaminek vetni a hátam, egy falnak, hogy az akkor ne legyen vég nélküli tolatás. Tessék a falaknak közelebb jönni. Egy olyan világrendet szeretnék utálni amiben lehet élni.Tökre. Élni.
Felnőne benne egy nemzedék, ha van olyan egyáltalán, hogy nemzedék. A könyvtáraikban csupa olyan könyv lenne aminek a lapjai üresek, a múzeumaikban üres vásznak lógnának a falakon, a tévéjük hangyás képet sugározna. Az maga lenne tökre a szabadság. Szerintem egy olyan világrendet amiben jelen van a szabadság, vagy ha nem is az, de legalább az árnyéka, az olyan világrendet még utálnom se lenne annyira fárasztó mint ezt a mostanit, mindenkorit.

A gazdagok a szegényeket. A szegények a reményteleneket. A reménytelenek a gazdagokat. Az okosak a butákat. A buták az ostobákat. Az ostobák az okosokat. A felnőttek a gyerekeket. A gyerekek az időt. Az idő a felnőtteket. A merészek az óvatosakat. Az óvatosak a gyávákat. A gyávák a merészeket. A soványak a kövéreket. A kövérek az átlagosokat. Az átlagosok a kövéreket. A férfiak a nőket. A szépek a csúnyákat. A csúnyák a kirakatot. A kirakat a szépeket. A fiatal az öreget. A valami a mindent. A semmi a valamit. A mindent a semmi. A kígyó a farkát. A farka a kígyót. Én ragadoz, te ragadozol, ő ragadozik, mi ragadozunk, ti ragadoztok, ők ragadoznak. Jól bele ragadozva a táplélekláncba.