Már majdhogynem minden öntorkán akadva, a gurulós bőrönd is és a mozgólépcső, meg nincs is rá remény, hogy véletlen rálelni valami igazra, vagy ha mégis hát az biztosan még nem a végső. Egy elképzeltet néz mindenki a langyos gépszagú metrószélben, aztán mire egy is felismerné magát kiderül, hogy mégsem.

Amikor felemelek egy betonkockát, hogy ott mi minden fordul ki önmagából. Rándulnak egyet a nyűvek a nyirkos belsötétben, a férgek az álcák a bábok is fordulnak egyet. Nem is tudni igazán, hogy most azért lett egyszerre olyan fontos a mozgolódás mert ott ahol hallomásból sem ismerték a napvilágot és most behasít a fekete létezésbe, majd kiderül, hogy a betonkocka alatti világon túl még van más világ, hol fényesebb, hol sötétebb, de sok más.  Ahova féreg el nem juthat, és nem valami féle determináltság okán, belső igénye nincsen neki rá, és képzelet oda el nem vihet ami még nincsen elgondolva annak előtte, így hát be van zárva a bogár egy páncéfedte testbe, hátára fordultan vakargatja a lelkét, ha van neki olyan, álma pedig egy végtelen este.
Csodálatos állatvilágunk rovat. Anyám én nem ilyen rovat akartam.

Aki sötét az a legsötétebb. Ismeretlen magyar költő verse.

Jó szokásomhoz híven elmentem okosnak lenni az Hotel Retardba. Aki ezen csodálkozik az nyilván egy amatőr. Segítek, a Hotel Retardban még én se vagyok olyan hülye. Az ajtóban rögtön ott áll a Imágus, beszél, beszél, beszél, és egyszer csak a saját hangjától ágyéki bizser keríti hatalmába. Ha bevégzett, a Hotel Retard hátsókertjében van egy kicsiny zug, ott épít homokvárat, olykor brandet, szarból, de hát mindegy az.
A recepción ott ül Madame Cunci

Czifrák Johanna  47 éves, született háztartásbeli rendszeresen énekel mosogatás közben. Nem ám csak úgy foghegyről mert közben csörömpöl a kanál a villa, kánonban énekel magával, dúdolásnak nem mondanám, inkább hogy zsírhabos a capella. Harsány az egész akár egy műszálas otthonkán a foltok , zeng az ének, zeng a bérház, de csak a térerő boldog. A házban a népek úgy suskosolnak: operadíva.
Az ember nem énekelhet csak úgy, ott ahol purhabbal van beengedve  minden ami nincs, ott a hangtalan üresség az egyetlen alternatíva.
Most pont a kedvenc dalomnál tart. Lalalalallaaa, annyi ember él a föööldön, és csak egy vagyok én.

Nem jó a világ utolsó ibolyájának lenni, gondolta az utolsó mimóza a földön. Rideg és sötét az erdő, este meg az a sok különös gazdátlan zajok valahogy beleeszik magukat a bibék közé, mellé az agresszív aljnövényzet, többnyire kaktusz vagy csalánvirágú pribék, és ha ez nem lenne magában is elég, hát most kezdődik el nemsokára a kihalás széle. Utolsó gondolata úgy rémlik az volt, hogy nem marad csak gazfolt, azon a helyen ahol ő valaha, és még az is, hogy így utolsó lévén neki nem lesz mit alulról szagolnia.

Amikor valami hirtelen kicsi lesz.

A téma észleléséhez használt ideiglenes bejegyzés (6b48463b-c149-47db-b430-f3668fdbcbef – 3bfe001a-32de-4114-a6b4-4005b770f6d7)

Ez egy ideiglenes bejegyzés, amely nem lett törölve. Saját kezűleg törölje ezt a bejegyzést. (814bc905-c497-4896-9683-8a0e7ad72512 – 3bfe001a-32de-4114-a6b4-4005b770f6d7)

Kedves szülők. Kérem legyenek kedvesek gyermekükkel közölni, hogy néhány évtizede sorozatosan hagyták nyerni a közös társasjátékozások alkalmával. Vagy amikor azt mondták neki, hogy ő mindannyiuk szemefénye, noha komolyan gondolták, akkor e kijelentésük kimerítette a  szubjektív véleményformálás fogalmát. Kérem tudassák vele, hogy az olyan erős érzelmi töltetű megállapításaik miszerint ő a világon a legokosabb, legszebb, az csak egy bizonyos viszonyrendszerben érvényes. Ehhez kapcsolódóan akár példákkal is érzékelhetővé tehetik számára, hogy az említett rendszer a világmindenség elenyésző részét képezi. A hegyesre szopott piramisok körüli anomáliákat is kérném mielőbb tisztázni.
Amennyiben nem hagyták nyerni a társasjátékban, nem mondták azt, hogy ő mindannyiuk szeme fénye, legszebb, legokosabb, és nem látott még piramist, mindössze a szeretettelen környezetnek tudható be érzelmi fejletlensége, akkor viszont a fentebb felsorolt ismereteket, élményeket haladéktalanul szíveskedjenek a mielőbbi javulás reményében, a vonatkozó magyarázatokkal a rendelkezésére bocsátani.
Ugyanakkor határozottan kérem, hogy a teljes valóság felfedésétől is tartózkodjanak, személyiségfejlődése ezen szakaszában félő, hogy nem tudná még feldolgozni önnön sekélyességével kevert jelentéktelenségét.
Esetleges mellplasztikáját a tanári kar egyöntetűen az önök belátására bízza.

Tisztelettel:
Kígyósi Aranka - szoftpornóterapeuta

Ritkán szarok a saját blogomba, néha megteszem azért, ha feltétlenül szükségét látom akkor szükségemet végzem. Szar által vész aki szarhoz ragad.
Ugrás az időben visszafelé.
Van egy kép. Képzelt kép, nem igazi. Ott ül a Margit szigeten rettentő nagy bajszával Arany János a rettentő platánok alatt. Megpödri a bajszát, könnyen teszi, jó előre tudja, hogy kötelező tananyag lesz. Hanem aztán úgy tanakodék magában, hogy te János, így mondja, hogy János, nem Janizza magát, mert azt már akkor is tudja, hogy az kötelező tananyaghoz méltatlan is volna. Szóval, hogy te János írni kéne valamit az utókornak,  de hát mi a tökömet. Írtam ezt az erős emberes sztorimat, és hát fingom nincsen van e abban annyi, hogy majdan, ha kötelező tananyag leszek, akkor lészen e még érvénye, vagy teszem azt érdekesebb lesz-e mint a barátok közt. Pedig hát úgy hiányzik nekem az írás mint üveges tótnak a hanyattesés, de hát a faszomba is, kötelező tananyag akarok lenni, kisded korom óta ezzel kelek ezzel fekszek. Az a kis pöcs Petőfi jól megcsinálta az imágóját ezzel a segesvári fináléval. Égig ér a rezedaillat, már akármi lehet. Én meg itt tökölök ezen a szigeten, ahol még egy őzike sincsen, amit versbe öntenék forró ólom gyanánt, vaalahogy úgy, hogy duna partján őzike, zebra csíkkal győzik-e. Pedig ez jó lenne, őzike, hm, őzike. Ez lesz az.
És most itt hagyjuk egy kicsit magára Jánosunkat, aki egy kicsit a kelleténél is jobban magába merülten észre sem veszi hogy fecseg a felszín. Nem is gondol ilyenekkel, majd lejegyzi mást mert minden ember kötelező tananyag akar lenni, énekli egy Teréz nevű díva a templomtoronyból. János ezt sem hallja, benne az örökérvényűség fészkelődik,  halál elleni áfium alkímiája. Halogat, mint ahogy mindenki halogat, halogatni Arany.
És most, hogy ott hagytuk Jánost a katarzis kapujának  a kellős közepében merüljünk mi is magunkba.
Ha teljesen őszinték vagyunk, akkor most le kellene szólnunk hozzá, oda, abba az elképzelt képbe, hogy Jánosbá, ne írjon, ne gondoljon. Ide nekünk ne gondoljon semmit. Kár ide, János bácsi, nagyon sajnáljuk, de kár. Itt már minden az aminek mutatja magát, nincsenek szükség itt szép szavakra, se nézésre, se hangulatra, a világnak vége van, becsukott könyv vagyunk, már minden elnyerte végső arcát.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Én azt hittem, hogy kevés olyan pillanat van amikor a pillanat már akkor amikor létrejön megmondja, hogy ő (a pillanat) jó sokáig lesz még érvényes. Nem a saját elmúlásáig tart, hanem minden elmúlásig. Aztán lassan kiderül, hogy a pillanat úgy halmozza magát belém mint én a neve kimondását a pillanatnak. Most már van úgy, hogy arra gondolok, hogy mindig ugyanaz a pillanat van ,de nem ám valami transzcendens módon, hanem nagyon is triviálisan, és mindig ugyanazt közli, csak a saját létezését nem egyebet, ami azért tényleg van annyira unalmas, mint egy posztba beleszuszakolni, leírni a pillanat szót hétszer. És ami olyan sokszor van, hogy hétszer is, az már nem lehet érdekes. Más számára semmiképp, én meg megbolondulok érte. Ami van az sose azonos azzal amit gondolok az amiről, azt meg hogy más mit gondol arról semmit se tudok.
Lehet kezdeni gombot varrni rá, megállítani a fáklyásmenet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Felnézek az égre és felfoghatatlan mennyiségű csillagot látok. Nem érem fel ésszel, igaz még csak lábujjhegyre sem állok. Olyan hülyeségek hagynák el a számat, hogy univerzum. Tombol bennem az önkontroll, de nem mondok ilyet az marad minden ami volt, számra vetetlen. Hála az istennek, vagy épp ellenkezőleg. Elképzelem a csillagokat, ahogy lenéznek és azt mondják: mennyi papucs, mennyi ház, mennyi magaviselet, mennyi módszer, mennyi elrontott féligazság, mennyi fekete lyuk és lassan hunyorogni kezdenek.
Így hunyorgok én is, fölülről lefelé, kintről be, és hát van úgy hogy még csak nem is veszem észre. Csupa hunyorgás mindenem, kontúrja vesztett kontúrellenesség.

Véresre vakarni a lábam. Felügyelet alatt tartani a viszketést és ha úgy tartja a kedvem szottyanása egybefüggő fájdalomra cserélni. Az ilyesmit én mindig szerettem. Ahogy a lábamról lekopik a plazúr az az én önkényuralmi jelképem. Tájékozódási kopás.

Látom rajta, hogy egyedül vagyunk. Ketten vagyunk egyedül, jó még ott van harmadiknak a botja is, de azért látszik, hogy fel van feselve az egyensúly valahol. Annyira egyedül tudunk lenni ketten, hogy ketten nem is vagyunk elegek hozzá, hogy megértsük.
Apa lekozmált lecsója vagyok. Üresség van a szemében amikor hozzám beszél, az ő eddig soha nem látott üressége ásít bele az arcomba, és nyilván az enyém is az övébe. Néha egyáltalán nem tudom, hogy minek láthatjuk egymást.
Apa emlékezetének a homálya vagyok. Már mindent képesek vagyunk elfelejteni, kivéve egyet. Azt nem felejtjük, az ötlik újra meg újra az eszünkbe, aki nincs. És már majdhogynem mi vagyunk az egyetlenek akik által van az a kis valami ami nincsen. Mi reptetjük egy cérna végén. Apa, én és Szárnyati Géza.
Apa kimondhatatlan magánya vagyok. Benne vagyunk mi még a valamiben, hol fél lábbal, hol teljesen, hol bokáig, hol szügyig. Olykor torkunkon akadunk magunknak, mondat alatt, mondat közben, nagyokat nyelünk, talán azt aki éppen nincsen, ez volna a mi transzcendens kannibalizmusunk.
Apa légcsőzajos lépcsőfordulója vagyok - elvegyültem, ziháltam, egyebek. Hazudnék ha azt mondanám, hogy látom a fényem az alagútja végén, de ilyenekről tán soha nem is beszéltünk, értelem sem nagyon lett volna. Sem azonosak, sem hasonlóak, és néha tán ezért vélem érteni az ami ő maga, és így még inkább, hogy jól látszik az aki nincs. És mi sem leszünk, és látom már ennek a tudását a szemében, és én se leszek, és semmi sem lesz.
Közben elszáll fölöttünk egy délután, nikkelszamovártalan, vidéki délután. Ha kinézek az ablakon embereket látok. Szatyrokkal vonulnak, mennek a villózó esti ablakai mögé, hogy hátukra fordult bogárként nézzék a tévét.
Felnézek olyankor, valahogy az égre, de érzem ennek a közhelyességét, ezért inkább nem is. Szóval nézek valami, ami nincsen, olyankor azzal áltatom magam, hogy apa helyett is egyedül vagyok. Hogy adok neki egy kis pihenőt. És lassú hányingerem lesz magamtól.

Mindig a kapufa nyer. Akkor is. Hanem.

Most az előbb azon méláztam, hogy írjak-e.  Az volt a magamnak adott válaszom, hogy nem. Így van ez, így lesz ez most írva, nemlegesen. Teljes lefedettsége vagyok magamnak. Az írásban nem a vége a fontos. Az alatta idő, az a fontos, azt amit nem lehet elmenteni mert el van az már mentve belém örökre. Már ha ugyan fontos az ilyemi, hogy igazmondás és ferdítés közt egyensúlyozni, mármint hogy tényleg véltvalós.
Mint a zsilett lyan élesek ezek, különösen reggel, amikor elkezd emlékezni ez a mai magam a tegnapi magamra. Na reggel, ha ki nem zökkenek, akkor van erre egy fejcsóválásnyi időm, de aztán mindent betemet az ami volt. A tegnapelőtt, meg az azelőtt, és van - az mondjuk külünösen szép - amikor már nincsen semmi ami betemetődhet, szóval hogy magát temeti az idő. NA  az olyankor szép. Szomorú is, az igaz, de szép.

Mindig a kapufa nyer. Akkor is. Hanem.

Most az előbb azon méláztam, hogy írjak-e.  Az volt a magamnak adott válaszom, hogy nem. Így van ez, így lesz ez most írva, nemlegesen. Teljes lefedettsége vagyok magamnak. Az írásban nem a vége a fontos. Az alatta idő, az a fontos, azt amit nem lehet elmenteni mert el van az már mentve belém örökre. Már ha ugyan fontos az ilyemi, hogy igazmondás és ferdítés közt egyensúlyozni, mármint hogy tényleg véltvalós.
Mint a zsilett lyan élesek ezek, különösen reggel, amikor elkezd emlékezni ez a mai magam a tegnapi magamra. Na reggel, ha ki nem zökkenek, akkor van erre egy fejcsóválásnyi időm, de aztán mindent betemet az ami volt. A tegnapelőtt, meg az azelőtt, és van - az mondjuk külünösen szép - amikor már nincsen semmi ami betemetődhet, szóval hogy magát temeti az idő. NA  az olyankor szép. Szomorú is, az igaz, de szép.