2010. július 1., csütörtök

Mindig a kapufa nyer. Akkor is. Hanem.


Most az előbb azon méláztam, hogy írjak-e.  Az volt a magamnak adott válaszom, hogy nem. Így van ez, így lesz ez most írva, nemlegesen. Teljes lefedettsége vagyok magamnak. Az írásban nem a vége a fontos. Az alatta idő, az a fontos, azt amit nem lehet elmenteni mert el van az már mentve belém örökre. Már ha ugyan fontos az ilyemi, hogy igazmondás és ferdítés közt egyensúlyozni, mármint hogy tényleg véltvalós.
Mint a zsilett lyan élesek ezek, különösen reggel, amikor elkezd emlékezni ez a mai magam a tegnapi magamra. Na reggel, ha ki nem zökkenek, akkor van erre egy fejcsóválásnyi időm, de aztán mindent betemet az ami volt. A tegnapelőtt, meg az azelőtt, és van - az mondjuk külünösen szép - amikor már nincsen semmi ami betemetődhet, szóval hogy magát temeti az idő. NA  az olyankor szép. Szomorú is, az igaz, de szép.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése