sebtolvaj

Felnézek az égre és felfoghatatlan mennyiségű csillagot látok. Nem érem fel ésszel, igaz még csak lábujjhegyre sem állok. Olyan hülyeségek hagynák el a számat, hogy univerzum. Tombol bennem az önkontroll, de nem mondok ilyet az marad minden ami volt, számra vetetlen. Hála az istennek, vagy épp ellenkezőleg. Elképzelem a csillagokat, ahogy lenéznek és azt mondják: mennyi papucs, mennyi ház, mennyi magaviselet, mennyi módszer, mennyi elrontott féligazság, mennyi fekete lyuk és lassan hunyorogni kezdenek.
Így hunyorgok én is, fölülről lefelé, kintről be, és hát van úgy hogy még csak nem is veszem észre. Csupa hunyorgás mindenem, kontúrja vesztett kontúrellenesség.