Én azt hittem, hogy kevés olyan pillanat van amikor a pillanat már akkor amikor létrejön megmondja, hogy ő (a pillanat) jó sokáig lesz még érvényes. Nem a saját elmúlásáig tart, hanem minden elmúlásig. Aztán lassan kiderül, hogy a pillanat úgy halmozza magát belém mint én a neve kimondását a pillanatnak. Most már van úgy, hogy arra gondolok, hogy mindig ugyanaz a pillanat van ,de nem ám valami transzcendens módon, hanem nagyon is triviálisan, és mindig ugyanazt közli, csak a saját létezését nem egyebet, ami azért tényleg van annyira unalmas, mint egy posztba beleszuszakolni, leírni a pillanat szót hétszer. És ami olyan sokszor van, hogy hétszer is, az már nem lehet érdekes. Más számára semmiképp, én meg megbolondulok érte. Ami van az sose azonos azzal amit gondolok az amiről, azt meg hogy más mit gondol arról semmit se tudok.
Lehet kezdeni gombot varrni rá, megállítani a fáklyásmenet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése