sebtolvaj

Ritkán szarok a saját blogomba, néha megteszem azért, ha feltétlenül szükségét látom akkor szükségemet végzem. Szar által vész aki szarhoz ragad.
Ugrás az időben visszafelé.
Van egy kép. Képzelt kép, nem igazi. Ott ül a Margit szigeten rettentő nagy bajszával Arany János a rettentő platánok alatt. Megpödri a bajszát, könnyen teszi, jó előre tudja, hogy kötelező tananyag lesz. Hanem aztán úgy tanakodék magában, hogy te János, így mondja, hogy János, nem Janizza magát, mert azt már akkor is tudja, hogy az kötelező tananyaghoz méltatlan is volna. Szóval, hogy te János írni kéne valamit az utókornak,  de hát mi a tökömet. Írtam ezt az erős emberes sztorimat, és hát fingom nincsen van e abban annyi, hogy majdan, ha kötelező tananyag leszek, akkor lészen e még érvénye, vagy teszem azt érdekesebb lesz-e mint a barátok közt. Pedig hát úgy hiányzik nekem az írás mint üveges tótnak a hanyattesés, de hát a faszomba is, kötelező tananyag akarok lenni, kisded korom óta ezzel kelek ezzel fekszek. Az a kis pöcs Petőfi jól megcsinálta az imágóját ezzel a segesvári fináléval. Égig ér a rezedaillat, már akármi lehet. Én meg itt tökölök ezen a szigeten, ahol még egy őzike sincsen, amit versbe öntenék forró ólom gyanánt, vaalahogy úgy, hogy duna partján őzike, zebra csíkkal győzik-e. Pedig ez jó lenne, őzike, hm, őzike. Ez lesz az.
És most itt hagyjuk egy kicsit magára Jánosunkat, aki egy kicsit a kelleténél is jobban magába merülten észre sem veszi hogy fecseg a felszín. Nem is gondol ilyenekkel, majd lejegyzi mást mert minden ember kötelező tananyag akar lenni, énekli egy Teréz nevű díva a templomtoronyból. János ezt sem hallja, benne az örökérvényűség fészkelődik,  halál elleni áfium alkímiája. Halogat, mint ahogy mindenki halogat, halogatni Arany.
És most, hogy ott hagytuk Jánost a katarzis kapujának  a kellős közepében merüljünk mi is magunkba.
Ha teljesen őszinték vagyunk, akkor most le kellene szólnunk hozzá, oda, abba az elképzelt képbe, hogy Jánosbá, ne írjon, ne gondoljon. Ide nekünk ne gondoljon semmit. Kár ide, János bácsi, nagyon sajnáljuk, de kár. Itt már minden az aminek mutatja magát, nincsenek szükség itt szép szavakra, se nézésre, se hangulatra, a világnak vége van, becsukott könyv vagyunk, már minden elnyerte végső arcát.