sebtolvaj

Látom rajta, hogy egyedül vagyunk. Ketten vagyunk egyedül, jó még ott van harmadiknak a botja is, de azért látszik, hogy fel van feselve az egyensúly valahol. Annyira egyedül tudunk lenni ketten, hogy ketten nem is vagyunk elegek hozzá, hogy megértsük.
Apa lekozmált lecsója vagyok. Üresség van a szemében amikor hozzám beszél, az ő eddig soha nem látott üressége ásít bele az arcomba, és nyilván az enyém is az övébe. Néha egyáltalán nem tudom, hogy minek láthatjuk egymást.
Apa emlékezetének a homálya vagyok. Már mindent képesek vagyunk elfelejteni, kivéve egyet. Azt nem felejtjük, az ötlik újra meg újra az eszünkbe, aki nincs. És már majdhogynem mi vagyunk az egyetlenek akik által van az a kis valami ami nincsen. Mi reptetjük egy cérna végén. Apa, én és Szárnyati Géza.
Apa kimondhatatlan magánya vagyok. Benne vagyunk mi még a valamiben, hol fél lábbal, hol teljesen, hol bokáig, hol szügyig. Olykor torkunkon akadunk magunknak, mondat alatt, mondat közben, nagyokat nyelünk, talán azt aki éppen nincsen, ez volna a mi transzcendens kannibalizmusunk.
Apa légcsőzajos lépcsőfordulója vagyok - elvegyültem, ziháltam, egyebek. Hazudnék ha azt mondanám, hogy látom a fényem az alagútja végén, de ilyenekről tán soha nem is beszéltünk, értelem sem nagyon lett volna. Sem azonosak, sem hasonlóak, és néha tán ezért vélem érteni az ami ő maga, és így még inkább, hogy jól látszik az aki nincs. És mi sem leszünk, és látom már ennek a tudását a szemében, és én se leszek, és semmi sem lesz.
Közben elszáll fölöttünk egy délután, nikkelszamovártalan, vidéki délután. Ha kinézek az ablakon embereket látok. Szatyrokkal vonulnak, mennek a villózó esti ablakai mögé, hogy hátukra fordult bogárként nézzék a tévét.
Felnézek olyankor, valahogy az égre, de érzem ennek a közhelyességét, ezért inkább nem is. Szóval nézek valami, ami nincsen, olyankor azzal áltatom magam, hogy apa helyett is egyedül vagyok. Hogy adok neki egy kis pihenőt. És lassú hányingerem lesz magamtól.