sebtolvaj

Egyszer, még régen volt egy nőm. Nem egy konkrét és nevesíthetõ nőm, hanem úgy általában. Nőm. Azt hiszem ezen a tájékon így mondják. Agyafúrt egy népség ez itt a peremvidéken, de ezt használják arra az állapotra amikor pinával cicomázzák az ivarérettek a bennük rég eltévedt semmit. Hogy a nőm, és hogy a nőm így meg úgy, véletlenül se sok ismeretlenes problémahalmaz. Réshalmaz. Nos ennek az általános nőnek az esze és a mellei mérete hasonlított az anyjáéra, magunk közt szólva ez utóbbit mondhatnám előnyének. Ez a nő, mint általában, egy napon, és mint az még általábban lenni szokott a napszakszenzitív kapcsolatokban, délután, szörnyűt beszélni elébem állt; hogy fel is út meg le is. Itt, nekem.
Itt, ahova rendes út se vezet, se le, se fel, se sehogy sehova. Nekem, akinek egyfolytában jajjdemegvagyokérkezve érzésem van.
Ez a gesztusa sokáig bántott, hiszen önmagam befejezetlenségének és befejezhetetlenségének ő szolgáltatta alfáját, omegáját, meg aztán úgy szopott mint a veszedelem. Magunk közt szólva inkább ez utóbbit mondhatnám előnyének.