Minden ember életében vannak rétek. Az enyémben is, nem lajstromozom és számolom őket, megjelölődnek maguktól, és ha igen akkor maradnak, de nem különösebben marasztalom vagy küldöm el őket. Bennem a réteknek nagy fokú szabadsága van és még csak ki sem kellett vívniuk.
Az első rétem nem is volt rét, csak én láttam annak mert annak akartam. Takaros kis füves rész volt csak, mindenki más csak köznek hívta, a régebbiek, a sírós hangú öregasszonyok csak gyepűnek. Az idő tájt nagy kövér csirkék kaparásztak rajta, akiknek életük elmúltával teteme mellé nem írták rá piros filctollal egy papírtálcára a hentes boltban, hogy biotyúk. Ezeket a tyúkokat próbáltuk mi rendre szoktatni nagyapámmal, megregulázni őket, hogy a szárny az nem minden, és hát tényleg nem az. Ezt előbb, de inkább csak utóbb mindenki belátja, lehet az baromfi vagy akár angyal. Ezen a réten ahogy a nap ereszkedett le Kasza Juszti vakítóan fehér házára szép súroló fényt engedett, azt jó sokáig lehetett nézni, a vályog tapasztásának hibáin jól esett ott felejteni a szemet míg elvonult a szárnytalan délután.
A második rétem az már rendes rét volt, igaz gondozatlan, de elég nagy ahhoz, hogy rétnek nevezni ne legyen fellengzés. Olyan nagy volt, hogy minden népünnepély ott zajlott, még a vándor cirkuszok is ott tanyáztak le. Amikor elköltöztek nem maradt más utánuk mint egy fűrészpor kör, azon lehetett még néhány napig körbeszaladgálni és nyeríteni mint a lovak, vagy az otthagyott szemetekben kikeresni a hasznosat. Sokkal később - amikor már nem járt oda se cirkusz, se búcsú - megfogtam ugyanezen a réten egy nő mellét, és eszembe jutott a fűrészpor és a kergülés benne és arra gondoltam, hogy mindegy mit csinálok, a fűrészporban futás és mellet fogni ugyanaz.
És még volt sok rét ezeken kívül, és volt az utolsó is, mert bizonyos, hogy több rét már nem fér el bennem, megteltem réttel, torkig. Az utolsó rét urbánus rét volt, erek, terek, csövek, nő sírt keservesen a fűben ülve, mondhatni cirkuszolt, hogy nem kellene elmennem sehova, mert neki még ha momentán nincs is, de bőven lehetnek még szárnyai. Aztán megcsókoltam és tyúkká változott. Úgy van azóta is.
Az első rétem nem is volt rét, csak én láttam annak mert annak akartam. Takaros kis füves rész volt csak, mindenki más csak köznek hívta, a régebbiek, a sírós hangú öregasszonyok csak gyepűnek. Az idő tájt nagy kövér csirkék kaparásztak rajta, akiknek életük elmúltával teteme mellé nem írták rá piros filctollal egy papírtálcára a hentes boltban, hogy biotyúk. Ezeket a tyúkokat próbáltuk mi rendre szoktatni nagyapámmal, megregulázni őket, hogy a szárny az nem minden, és hát tényleg nem az. Ezt előbb, de inkább csak utóbb mindenki belátja, lehet az baromfi vagy akár angyal. Ezen a réten ahogy a nap ereszkedett le Kasza Juszti vakítóan fehér házára szép súroló fényt engedett, azt jó sokáig lehetett nézni, a vályog tapasztásának hibáin jól esett ott felejteni a szemet míg elvonult a szárnytalan délután.
A második rétem az már rendes rét volt, igaz gondozatlan, de elég nagy ahhoz, hogy rétnek nevezni ne legyen fellengzés. Olyan nagy volt, hogy minden népünnepély ott zajlott, még a vándor cirkuszok is ott tanyáztak le. Amikor elköltöztek nem maradt más utánuk mint egy fűrészpor kör, azon lehetett még néhány napig körbeszaladgálni és nyeríteni mint a lovak, vagy az otthagyott szemetekben kikeresni a hasznosat. Sokkal később - amikor már nem járt oda se cirkusz, se búcsú - megfogtam ugyanezen a réten egy nő mellét, és eszembe jutott a fűrészpor és a kergülés benne és arra gondoltam, hogy mindegy mit csinálok, a fűrészporban futás és mellet fogni ugyanaz.
És még volt sok rét ezeken kívül, és volt az utolsó is, mert bizonyos, hogy több rét már nem fér el bennem, megteltem réttel, torkig. Az utolsó rét urbánus rét volt, erek, terek, csövek, nő sírt keservesen a fűben ülve, mondhatni cirkuszolt, hogy nem kellene elmennem sehova, mert neki még ha momentán nincs is, de bőven lehetnek még szárnyai. Aztán megcsókoltam és tyúkká változott. Úgy van azóta is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése