sebtolvaj

A világ dolgaiból már semmit sem értek, nem fűz már semmihez elképzelt remény - pedig másoknak van belőle temérdek - és nem tárulnak szét asszonytérdek, ha azt mondom: hát látod, ez vagyok én. Idegen vagyok, olykor magam idegenje, gyengének túlságosan is erős, erősnek pedig gyenge. Valahol máshol kellene idegennek lennem, nem rágódni semmiféle moston, az időt is sisteregni hagyni , amíg minden megsül magától roston.
Éjjelente hason fekszem, szívemmel koptatom tehát a kanapét, aztán megfordulok hanyatt, valami még rémlik, hogy így illik sírni a kárpátok alatt, és hajnalig hajtogathatom a magamét. Egy ideje a mellkasomban, fröccsöntött műanyag dobban, de hanyatt fektemben még dacozik, slágfertig, és van, hogy elszáll egész dózsakertig, persze vissza jön hamar, mivel nincs már neki ott semmi  dolga, és ha visszaér mellkasbörtönébe e szolga, szusszan egyet és a gazdatestbe belemar. Csak úgy kellene idegennek lenni és nem régi emlékeket egyedül csendesen okádni felülve hajnalban az ágyon, hogy már semmiben ne tegyek kárt, megtanulni tudni, elfelejteni felejteni, mást és magamban azt ami nagyon fájt. Nincs itt már semmi ami ne lett volna százszor, szép, rossz, ahogy tüdőben ki-be jár a levegő, úgy tűnik el minden, az én, az ő, a mi. Ennek így nem sok értelme van, tán értelme sincs kimondani.