Üresnek érezni magam úgy, hogy minden nap magamban érezhetni valami olyannak a jelenlétét, ami nincsen, csak némi vörös haj és némi test, önmaga hiánya lélek, magát sem ismerő szándék. És, ahogy ez a valami amikor semmi gondolat nem jár bennem, akkor csak úgy odajön, mintha én valami olyasmi volnék ahova érdemes lenne menni. Sem alfája, sem origója nem vagyok senkinek, semminek. Holott a valami olyan, hogy háttal megy előre és semmi fénykör nincs fölötte pátoszból, de ha nagyon akartam, hát odaláttam, hogy legalább az legyen ebben a magam általi nagy ürességben. Öltöztetgettem a semmit, aztán a végén rólam derül ki, hogy a levetett kabátja is én vagyok a nagy mindenségnek. Persze mondanám én, hogy nem ér, hogy így aztán nem lehet, hogy az üresség az aztán nem tréfadolog egyáltalán, máskor meg mondanám mosolyogva, hogy azt nézd, milyen szép is, de olyankor mindig sírásra áll a szám. Mert mostanra minden szép elfogyott, felfalták, kiették belőlem és még csak jól sem tudtak lakni vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése