Mondatok amiket soha senkinek nem szabadna leírni

Virágzik a hársfa, 20%-al sárga lenor illatúbbak az éjszakáim.

Halvány dunszt

Van egy képem. Bennem van, bent a fejemben, a körömágyamban, a májamban, a tomporomban, a hajamban, a lapockámban, a nyelvem hegyén, a csuklyás izmomban, a mellékvesémben, a szaruhártyámban, a fülem mögött a kis polcon. Át vagyok itatva a képpel, nehéz és ólmos vagyok tőle. Minden reggel ezt kell néznem. (Szegény ingázó panaszai) Lüktet. Most nyár van, a kép most hasonlít a legjobban önmagára, de már önmagával sem azonos. Jelentéséből fájón kiüresedett. Alhasból hunyorítok, de minden igyekezet hiába, olyankor kitetszik, hogy e kép eképp csak önmaga hiánya. De hogy ezt a képet én hogy tudom szeretni azt érteni vélem. A kedvenc szomorúságom hol gombostű hegyére tűzött fényes bogár, hol pedig már csak maga a fénylés, without bogár.

Kresenyák-Hadoba Látencia, na most ő egy sorsmanikűrös. Az ember elmegy hozzá, viszi, cipeli magával a sorsát is, ő megragadja a sors kezét, megreszelgeti a körmöket amitől lesz szíves kevébé sértő lenni tulajdonosa számára, a processzus végeztével ad egy kis csillogást az egésznek, hogy az illető sors közvetlen környezete is kedvére gyönyörködhessék és a kuncsaft a sorsával egyetemben elégedetten távozik.
Jól megy a vállalkozása, tervezi is, hogy céget alapít Isten lába néven.

Nos, hogy mi is a valóság - kezdte mondókáját Dr. Brüedelbach a "Hűlt helyek" szimpóziumon - azt senki sem tudja. És ezzel a lendülettel szerte is foszlott ott a pulpitus mögött. Hiba lenne azt gondolni, hogy ebben csak Dr. Brüedelbachnak vagy csak a valóságnak van szerepe. Leginkább a mindenféle hiányzásoknak, a hiányoknak vannak ilyen szerepei, azok hajlamosítanak kezdetben részleges, majd ezt követően végleges szertefoszlásra. De azt már sose tudjuk meg, hogy mikor mi. Meredjünk a levegőbe, lélegezzünk egyenletesen szájon át, és gondoljunk arra, hogy meredésünk tárgya, noha most semmi, de valaha azért volt valami. Hűlt hely, ha más nem is.

A mai napon Özv. Soponyai Árpádné, (született Csokrétás Hortenzia) honfitársunk új világcsúcsot állított fel a József Attila lakótelepen. 1 óra 34 perces rekord idő alatt tette meg a József Attila lakótelep 121. és a helyi CBA közötti távot, ezzel megelőzve a korábbi csúcstartó, a venezuelai Juanita Vasquez-t, Gyakorlatában olyan nehézségi elemek is szerepeltek mint magas lépcsőjű Ikaruszra szállás gurulós szatyorral, valamint akciós Csibe far-hát beszerzése és annak fridzsiderbe juttatása. Gyakorlatát több nemzetközi sajtóorgánum is elismerően méltatta. Innen is gratulálunk neki. Zia-Zia Hortenzia.

Éjjel már megint jött a lúdvérc, vagy újabban Succubus, jó nagy árnyékot csinált a koromsötét estébe, felforgatta amit még fel lehetett, felkavarta az álló vizeimet, hogy reggel aztán szomorú vizes síkra érjek. A mellkas ilyenkor saját magát szorító satu. Satufék. Biztonsági övvel kellene aludni. Tetszene ez mint fénykép, nyilván soha nem fogom megcsinálni. Ha jól emlékszem, okos fejjel történő biccentés helyett, csak fogak közt sunyin kibújó basszamegezések jöttek a síkra érést követően, névemlítéssel. A kávé mellett már ott tartottam, hogyha egyszer a lúdvérc tényleg elvinne, akkor az csak hetekkel később derülne ki, a se kutya, se macska jellegből adódóan, hogy odáig ne merészkedjek a mondásban, nem vagyok senkinek sem a menyétkéje. Kevés alkalmi sör mellett volt is erről valami lamentálás néhány hete, hogy ha álmában éri az embert a halál, akkor az ér-e? Mert ha mélyen alszik valaki (mint én) és úgy hal meg, rendben van, az is halál, de az elhalálozott az nem tud róla. Az álom túl éli-e az embert? A kérdés az az, hogy a haldoklás nélküli halál az halál-e. Szerintem nem, az ilyen az inkább életfélbehagyódás. Ilyen értelemben én már meghaltam, felteszem álmomban, mert halálom tényéről mit sem tudok, csak az élet valahogy ezt megérzi bennem, a félbehagyottságát. A félbehagyás félbehagyása az már olyan csekélyke kis életmozzanat, hogy tényleg alig érzékelhető, azt csak az élet tudja. Átlátok a szitámon, az a jövőbeni tervem, hogy nem is voltam.

És amikor az Adidas csillagkép a zenitre ért elindultak a három királyok, név szerint: Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai, Kocsis, Hidegkuti, Pukás, és Czibor aki afféle. Három királyok+áfa. Zárójel jön. Az élesebb szeműek, kiknek mániájuk az ok és okság közti mérhetetlen űr kitöltése, nyilván észrevették, hogy a három királyok az mennyiségre dekára annyi mint a magyar igazság, tételesen: bor, búza, békesség, piros, fehér, zöld, három szoba, három gyerek, négy kerék, elmúltikszév, és Aki, a szerecsen király. Zárójel bezár. Mentek, mendegéltek, mendegélgettek, míg oda nem értek ahova indultak, indulgattak. És amikor odaértek a ráció hűlt helyére, már meg nem mondanám melyik, azt mondta, mondogatta, de nagyon halkan ám. Megérkeztünk. Ez itt maga a tündérkert. Ám ekkor a az össznemzeti, összmagyar felettes én rájuk ripakodott, frászt tündér, füvész. Amit némiképp igazolni látszott, hogy egy nagybetűs Kárpát-Medencében tényleg ott vacogott a kisbetűs nemecsekernő, a méltatlanul elfeledett koszorús tartalék jobbhátvéd. És pont ebben a pillanatban ért oda a csodaszarvas, agancsán a magyar népmesék ismert celebmadarával (garázdabillegető), aki fújta ki a csőréből feszt a tulipiros ornamentikát, mígnem a sok inda kiadta a VÉGE feliratot.
Hát így ért véget ez a kaland, nem mondanám, ha nem így lett volna.

Hogy mennyire vagyok szemérmes azt szégyelleném bevallani.

Macskák vagy tíz éve nincsenek már. Doboz koporsóban (hullámpapír) ástam el az utolsót, tudjuk hol. Nem is sejtettem, hogy mennyi mindent ástam el akkor, előlegesen. Ez fájós. Ez most csak azért érdekes, mert az jutott az eszembe, hogy én is egy macska vagyok. Nagy lusta délutánokon elheverek és lenyalogatom magamról a belőlem kihulló időt és álmosan pillogok bele a rögvalóba. Magyar hunyor, Ménrót fia. Aztán várom, hogy az majd bennem összegübecsesedik és jól felöklendezem. Hogy lesz produktum. Mert produktum az kell, anélkül sivár és unalmas a magáért való önlét, az csak vitae interruptus. Szerte nézett, s nem lelé - hogy én hogy utálom ezt az esezést. De félsz is van, hogy mi van ha a torkomon akad, a torkomon akadok és a gübecs se ki se be. Elégséges fantázia híján nem tudok elképzelni egy kezet ami hátba lapogat vész esetén, hogy na jó, a fulladás is csak az élet velejárója, de most inkább menjünk inni. Kicsit azért olyan mintha magamat is elástam volna tíz éve. Vagy: az ember aki már eleve elásva született. Mire ezt leírtam már meg is megvagyok fulladva. Mindig ez van.

Fájdalomnak azért én ezt már nem mondanám. Minek nevezzelek. Nyilván kellene neki helyet találni - hol máshol mint magamban, no de ha úgy érzem magam mint aki egyáltalán nincsen, akkor ez így nehéz. Márpedig úgy vagyok, hogy nem vagyok. Majdozok, tervezek, noha fingom nincsen róla, hogy mit. Nem jobb a rossznál, nem rosszabb a jónál, semmilyenebb, állapot. Ha mégis (jobb híján), fájdalom, nem folytonos, ami megnehezíti azt hogy berendezkedjek, otthonossá tudjam tenni, végül belakjam. Lakva ismerszek meg. Szeretem a nyugtot, de nyughatatlan vagyok, az én nyugtommal meg képtelenség dícsérni bármit is. Sajgások, sajdulások azok vannak, apró, lepkefingnyi (anya mondta így, de ő nem tudott a butterfly efffectről), belülről kezdődő irány nélküli szúrások - ezekből valami patchwork, nem szép. Végső soron semmi. Az ürességről az avatatlanok amúgy is nehezen képzelik el, hogy van, lehet kiterjedése, ezért aztán nem is nagyon vagyok motivált, hogy szublimáljam.  Ha akarok, tudok, talán tudok és meg is tudom személyesíteni, de az csak további szenvedés. És amúgy sem vagyok bizonyos semmiben, de ezt a semmit azért le sem tagadnám. Belülről bélel ki az ami nincsen, ami nem lehet, szúrós kis takaró, hervatag esték, lámpafény, szól a rádió, Sors FM, a Hiányok Fogvacogása Lányka kórus vokálozik. És mindenkinek aki szereti. Az élet nem kívánságműsor. Tévedhetetlenül tudok tapintani az elevenemre. Noha érezni meg egyáltalán. Emlékezetből fáj az elevenem. Fantomeleven. Merő fakulás, sárgulás, felpenderedés, nyitott könyv, olvasatlan. Az alvás az ami folytonos. Meg a néha felbukkanó álmok, márciusi fényekkel, giccses valamifoszlányokkal, és még az, hogy már megint az és megint csak ott. A reggeleknél alig van fájdalmasabb. Az éjjel során olyan kicsivé lesz bennem az élet, van hogy én sem találom, akinek meg mutatnám az nincsen kéznél. Mert mutatni azt kell, hogy valami van. De nem az igazi. Egykedvűen szentségelek a tőlem büdös ágyon felülve, már amennyire van magamra rálátásom. Néha azért kinyitom a szemem, olyan az mint egy levegővétel, de amúgy csak színtiszta életösztön, vegetatív valóság, önkéntelen rándul az idő. Van amikor bennem. Az olyan mint ha halnék éppen megfele. Ami ezentúl van az leginkább csak kép - legutóbb a sírkőre ragadt csigák háza, amiben már csiga sincsen, csak a megszáradt fénylő nyál, az utolsó út. Kordokumentum. Mindez egy síron, az eléggé áthallásos. És az is kép, hogy ez mind én vagyok egyszerre, a csiga, a csiganyál, a sír, csak a szem nem én vagyok ami látja, mert az nem is lehetek én, önszem, bár néha emiatt is kárhoztatom magam. Csak a szétszentségelt reggelen, a márciusi időben rám szikkadt idő, az van, az a keret, körbekerített, vastag filccel kontúrozott hiányzó részletek - amik valójában egészek. A reggel fájdalmas, olyan kicsi az életem, hogy már észre sem lehetne venni ha nem lenne. Én sem venném észre, ha nem esnék lépten-nyomon hanyatt benne.

Ő nem valami, csak annak a valaminek a hiánya,
ami a valamit - mert jobb dolga nem igen van
a semmit szokta elküldeni erre a világra.
Volt már vagy 50 ősz, és úgy annyi tél,
de az ember - ha üres - úgyis tavasszal él,
hanem a nyár az ravasz évszak,
mert abból bármennyi jön, az mindig a legelső.

Ő egy nagy varázsló, 
vagy egy korszakos fakír, 
más nem lehet, ha három 
évet könnyedén kibír