Fájdalomnak azért én ezt már nem mondanám. Minek nevezzelek. Nyilván kellene neki helyet találni - hol máshol mint magamban, no de ha úgy érzem magam mint aki egyáltalán nincsen, akkor ez így nehéz. Márpedig úgy vagyok, hogy nem vagyok. Majdozok, tervezek, noha fingom nincsen róla, hogy mit. Nem jobb a rossznál, nem rosszabb a jónál, semmilyenebb, állapot. Ha mégis (jobb híján), fájdalom, nem folytonos, ami megnehezíti azt hogy berendezkedjek, otthonossá tudjam tenni, végül belakjam. Lakva ismerszek meg. Szeretem a nyugtot, de nyughatatlan vagyok, az én nyugtommal meg képtelenség dícsérni bármit is. Sajgások, sajdulások azok vannak, apró, lepkefingnyi (anya mondta így, de ő nem tudott a butterfly efffectről), belülről kezdődő irány nélküli szúrások - ezekből valami patchwork, nem szép. Végső soron semmi. Az ürességről az avatatlanok amúgy is nehezen képzelik el, hogy van, lehet kiterjedése, ezért aztán nem is nagyon vagyok motivált, hogy szublimáljam. Ha akarok, tudok, talán tudok és meg is tudom személyesíteni, de az csak további szenvedés. És amúgy sem vagyok bizonyos semmiben, de ezt a semmit azért le sem tagadnám. Belülről bélel ki az ami nincsen, ami nem lehet, szúrós kis takaró, hervatag esték, lámpafény, szól a rádió, Sors FM, a Hiányok Fogvacogása Lányka kórus vokálozik. És mindenkinek aki szereti. Az élet nem kívánságműsor. Tévedhetetlenül tudok tapintani az elevenemre. Noha érezni meg egyáltalán. Emlékezetből fáj az elevenem. Fantomeleven. Merő fakulás, sárgulás, felpenderedés, nyitott könyv, olvasatlan. Az alvás az ami folytonos. Meg a néha felbukkanó álmok, márciusi fényekkel, giccses valamifoszlányokkal, és még az, hogy már megint az és megint csak ott. A reggeleknél alig van fájdalmasabb. Az éjjel során olyan kicsivé lesz bennem az élet, van hogy én sem találom, akinek meg mutatnám az nincsen kéznél. Mert mutatni azt kell, hogy valami van. De nem az igazi. Egykedvűen szentségelek a tőlem büdös ágyon felülve, már amennyire van magamra rálátásom. Néha azért kinyitom a szemem, olyan az mint egy levegővétel, de amúgy csak színtiszta életösztön, vegetatív valóság, önkéntelen rándul az idő. Van amikor bennem. Az olyan mint ha halnék éppen megfele. Ami ezentúl van az leginkább csak kép - legutóbb a sírkőre ragadt csigák háza, amiben már csiga sincsen, csak a megszáradt fénylő nyál, az utolsó út. Kordokumentum. Mindez egy síron, az eléggé áthallásos. És az is kép, hogy ez mind én vagyok egyszerre, a csiga, a csiganyál, a sír, csak a szem nem én vagyok ami látja, mert az nem is lehetek én, önszem, bár néha emiatt is kárhoztatom magam. Csak a szétszentségelt reggelen, a márciusi időben rám szikkadt idő, az van, az a keret, körbekerített, vastag filccel kontúrozott hiányzó részletek - amik valójában egészek. A reggel fájdalmas, olyan kicsi az életem, hogy már észre sem lehetne venni ha nem lenne. Én sem venném észre, ha nem esnék lépten-nyomon hanyatt benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése