Macskák vagy tíz éve nincsenek már. Doboz koporsóban (hullámpapír) ástam el az utolsót, tudjuk hol. Nem is sejtettem, hogy mennyi mindent ástam el akkor, előlegesen. Ez fájós. Ez most csak azért érdekes, mert az jutott az eszembe, hogy én is egy macska vagyok. Nagy lusta délutánokon elheverek és lenyalogatom magamról a belőlem kihulló időt és álmosan pillogok bele a rögvalóba. Magyar hunyor, Ménrót fia. Aztán várom, hogy az majd bennem összegübecsesedik és jól felöklendezem. Hogy lesz produktum. Mert produktum az kell, anélkül sivár és unalmas a magáért való önlét, az csak vitae interruptus. Szerte nézett, s nem lelé - hogy én hogy utálom ezt az esezést. De félsz is van, hogy mi van ha a torkomon akad, a torkomon akadok és a gübecs se ki se be. Elégséges fantázia híján nem tudok elképzelni egy kezet ami hátba lapogat vész esetén, hogy na jó, a fulladás is csak az élet velejárója, de most inkább menjünk inni. Kicsit azért olyan mintha magamat is elástam volna tíz éve. Vagy: az ember aki már eleve elásva született. Mire ezt leírtam már meg is megvagyok fulladva. Mindig ez van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése