Éjjel már megint jött a lúdvérc, vagy újabban Succubus, jó nagy árnyékot csinált a koromsötét estébe, felforgatta amit még fel lehetett, felkavarta az álló vizeimet, hogy reggel aztán szomorú vizes síkra érjek. A mellkas ilyenkor saját magát szorító satu. Satufék. Biztonsági övvel kellene aludni. Tetszene ez mint fénykép, nyilván soha nem fogom megcsinálni. Ha jól emlékszem, okos fejjel történő biccentés helyett, csak fogak közt sunyin kibújó basszamegezések jöttek a síkra érést követően, névemlítéssel. A kávé mellett már ott tartottam, hogyha egyszer a lúdvérc tényleg elvinne, akkor az csak hetekkel később derülne ki, a se kutya, se macska jellegből adódóan, hogy odáig ne merészkedjek a mondásban, nem vagyok senkinek sem a menyétkéje. Kevés alkalmi sör mellett volt is erről valami lamentálás néhány hete, hogy ha álmában éri az embert a halál, akkor az ér-e? Mert ha mélyen alszik valaki (mint én) és úgy hal meg, rendben van, az is halál, de az elhalálozott az nem tud róla. Az álom túl éli-e az embert? A kérdés az az, hogy a haldoklás nélküli halál az halál-e. Szerintem nem, az ilyen az inkább életfélbehagyódás. Ilyen értelemben én már meghaltam, felteszem álmomban, mert halálom tényéről mit sem tudok, csak az élet valahogy ezt megérzi bennem, a félbehagyottságát. A félbehagyás félbehagyása az már olyan csekélyke kis életmozzanat, hogy tényleg alig érzékelhető, azt csak az élet tudja. Átlátok a szitámon, az a jövőbeni tervem, hogy nem is voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése