Válogatott szomorúságaim (ön és közirónia)

Szomorúság - főnév
 
1. az az állapot, amikor valaki boldogtalannak érzi magát, mert valami nem sikerült, vagy valami rossz dolog történt; érzelmi szenvedés, amelyet veszteség, katasztrófa, szerencsétlenség stb. okozott; bánat.

2. Elszomorító esemény
 
Eredet [szomorú < ómagyar: szomorú < ősmagyar: szomoró, szomoja, szomorj (szomorúság) < dravida: samarlppu (bánat, fájdalom) < samarl (bánt)]
 
Első szomorúság - Az este
 
Nehéz az árokszállási nyarakról, különösen az estékről bármit is mondani. Ettől még léteznek/léteztek.
Bármi alatt azt értem, hogy érdemleges és valamelyest is átélhető. Ami nem átélhető, azzal az ember pedig egyedül marad, hordja mint egy koloncot.
Mert ott aztán mi nem csináltunk tényleg semmi egyebet mint ami a dolgunk volt: voltunk. Volt amikor egyedül, volt amikor együtt. De nem igen történt velünk semmi, nem is nagyon történhetett, és körbe vett ennek minden könnyűsége. Jó volt ebben felébredni. Szerettem ebben felébredni. A nappalok olykor egészen a Mátráig elértek, de volt amikor tovább. De azt például soha sem lehetett tudni, hogy a napok milyen irányt vesznek, olyanok voltak mint a mellkason végig csorgó nagy kövér dinnyék leve, ahogy nagy kacskaringók után megállapodnak egy időre valahol a bőrünkön, és nem lehet tudni, hogy miért pont ott időznek el. A gyerekek köldöke a dinnyelevek kriptája. És ebbe nem is igen kellett bele látni isten kezét, ha egyáltalán volt is isten a közelünkben. Leginkább csak a dolgok saját súlya igazgatta az összes a többi dolgokat, és mi ennek a nagy roppant szerkezetnek voltunk a részei, pusztán azzal, hogy felébredtünk reggel, azért, hogy legyünk. Akár mindezt lehet istennek is nevezni. Én nem nevezném.
Lenni úgy, hogy azt eleve magától értetődőnek hisszük, az mámorító és részegítő. És mi ennek a bódulatában éltünk.
Az ilyesmit nagyon szerettük, legalábbis én tudtam, talán az indokoltnál is jobban. A hétköznapok hétköznapinak mutatták magukat, emiatt nem éreztük semennyire azt, hogy miről maradunk le, miből maradunk ki.
Volt viszonyunk az időhöz, de csak a saját időnkhöz. Nekem sem tapasztalatom sem ismeretem nem volt mindezek végességéről, vagy ha volt is, tudomást végképp nem akartam venni róla. Nem is vettem. Ma sem veszek, bár ma már nem dacból, inkább csak alkalmatlan vagyok rá, nem elégséges hozzá a tehetségem.
Minden egyes este újra tanultam a mórest, mint most is. Sejtelmeim voltak, amiket szerettem. Most is vannak, de már nem értem a sejtelmek nyelvét.
Aztán mindennap úgy végződött ahogy szokott, a templom tornya aztán egyszercsak felnyársalta a napot amitől az kipukkadt, ráesett a szalmabálákra és ott haldokolni kezdett. És ennek minden szomorúsága ott állt mellettem egy pléh lavórban, pucéran mint én, de ezt csak én tudtam .Nagyanyám elszántan csutakolta rólam az aznapi port, lemosott rólam mindent amit aznap szerettem, amihez közöm volt, és gyerekdühömmel még haragudni is tudtam ezért rá. A tőlem koszos vizet a földre esett napra öntötte, az istálló mögé, volt hogy sistergést hallottam az istálló mögül.
Eddigre már az esti égen az éjszakai járatok írták fel az égre kondenzcsíkkal, hogy miről maradtunk le, miből maradtunk ki. Egyik nap sem volt a miénk, csak benne lehettünk egy ideig.
Amíg nagyanyám szárazra törölt, az alkonyatban az ecetfák alatti kutyaól felé néztem, ott feküdt a kutya, kolonccal a nyakán, fejét lábára hajtva, orra a földön, néztem hogy szuszogja odébb a földről a port. Talán az én holnapi poromat szuszogta rendbe, amit majd lemosnak rólam, de ebben nem lehettem bizonyos.
Aztán visszavonhatatlanul este lett. Gyűlöltem elaludni, szomorúvá tett az este, éreztem ahogy múlunk el a nehéz tollpaplanok alatt. Nagyanyám ezalatt imákat sutyorgott a sötétben. Aztán a tücsöklármára egyszercsak mind elmúltunk, mintha nem is lettünk volna. Ezt csináltuk mi folyton folyvást, két ébredés között.

Kicsit élni is vagyok, meg temetni. Mindent.
Azt, mi nem hagyta magát bennem széppé szeretni.
És ahhoz elég rég óta figyelem már magam,
hogy tudjam, gyanúm több mint alapos:
kivel az idő nem tud cicázni, azt önmagába belemossa,
és ott többé már nem bizonyosabb semmi, mint a kocka.
Az egyik lélekből a másikba belezuhanni, mint egy mélységes sírba,
és ott a betűt egymásra hiába rakodni, hogy mindez le legyen írva.

Egy pillanatra a saját emlékemmé változom. Hogy legyek. Megengedem magamnak. Lélegzetnyi idő. Megyek a töltésen, a forró kövek fölött vibrál a levegő (bazalt, megkövült néma magma, rideg-hideggé halt forróság), meggörbülnek a sínek, összetalálkozást hazudnak a párhuzamosok, az ember eszét veszi a központi égitest, hazugságra kényszeríti a valóságot. Kígyó tekereg a fűben, madártollal incselkedik a földön a fáradt szél. Vakít a nap, elcsendesül és hunyorogni kezd minden ami van. Behódol és ragyogni kezd a lassan önmagára olvadó világ. Halott galamb az árokparton, ha rá nézek is magamat látom. Ritkán látni egyszerre ennyi szépséget amit elém szór most a nyár. A szépség tetején lépkedek. Megilletődöm. Megszelídül bennem az örökös éhség, de elmúlnia lehetetlen.
Emléke vagyok magamnak. Mindjárt odaérek ahova indultam, ahol még volt valamim, hogy legyen minek szertefoszlani. Ott majd az odatalálást tévesen megérkezésként értelmezem. Meghalok ott, de nem szerzek róla tudomást, a fontos dolgok, mint ahogy mindig elkerülik a figyelmemet. Hideg tetememet senki se látja. Mindig csak azok a kurva részletek és a képek. Hullámzik a felhevült levegőben a rozsdás vaskorlát. Átjutva a patakon, ott minden nincsemet odadom. Elszáll egy szó, utána repül a jelentése. Azóta is szavakból vannak a felhők a fejeink felett. Az én szép felhőim azok. Gyönyörű, hazug dunnái egemnek, ahol évek oszlopai tartják az ég boltozatát és velük égbe kiáltó árulásainkat.

Ez a kép kihűlt, élettelen hideg maradt utána. Ez a kép van még valahol. Egy mauzóleumban, az idő közepén, bennem. Vacog a kép, valahol. Vacogok én is, nincsen egyéb dolgom, nem is tehetek egyebet. Sorshideg emlékezet.
Az én hidegem, nem isten hidege. Ha az a hideg nem lenne, akkor semmim sem lenne. Akkor végre szabad és szerencsés lennék. Vagy ha legalább érezni tudnám annak a napnak mégegyszer is a melegét, valahogy, belül, igazán, és belefagyni abba a ragyogó napba.

Önmagam partján ülök, nem vizes sík, nem homokos, de szomorú, a bogarak a porban életet játszanak, mellettük üres csigaház a bú. Felettem bálna-szép felhők úsznak, tengerük a mindenség közönye, itt várok valakit, és már mindegy, hogy köszön-e.
 

Önmagam tetején ülök, ez nem kőszikla, de nem is orom, körmeim alatt piszok van, régi gyermekkori korom. Felettem puha ég, alatta kemény csend, távolban rossz harang szól - százszor is megúnt - így csak a remény cseng.

Akik beszélnek szeretnek, akik hallgatnak megütnek, régi szép játéka vagyok én megvakult képzeletüknek.
Akik szeretnek megesznek, akik hallgatnak kihánynak. Minek is szegődtem ilyen félszemű királynak?

Minden estémen holló ül a szívemen. De sem a szív, sem a holló nem létezik. 

A valóságon kívülit - mert nincs jobb ötletem - azt elképzelem.

Ez az elképzelt holló ül az elképzelt szíven - mert valósága felől van okunk kételkedésre - benne elképzelt vért pumpál az elképzelt idő, elképzelt erekbe. 

Aztán e holló kirepül a rózsaszín fényűre mázolt, kitalált hajnalokba. 

Elképzelt tarlókon igazgatja nagy fényes szárnyait, képzelt patakok hűvös vizével oltja szomját, de estére vörössé változik és visszatér a bordabörtönébe. Ezt teszi szakadatlan.

E világban, minden elképzelt, csak a szomj, a visszatérés és a börtön igazi.

Hát hogyan is érthetném mindezt? 

 

 

Megszületsz. Szeretnek. Fogalmad sincs mi végre, hiszen azon felül, hogy vagy egyebet sem teszel. Elég sokan. Jól és rosszul. Ahogy tudnak, ki-ki ereje és tehetsége szerint. A tehetségeseket megjegyzed magadnak. A többit tudomásul veszed.

Aztán ők elmúlnak, elviszi őket a mókár, megeszi őket az idő, beleesnek az enyészet mélységes vermébe, ami pont olyan amilyennek elképzelted. Jól képzelsz. Ezt gyanítod utólag szeretéseik végső okának, a képzelésedet. Abban soha nem lehetünk bizonyosak, hogy a szeretéseik idővel nem alakultak át a képzelet végtermékévé. Vékony léten járunk. Elmennek, odavesznek, kihullanak. Ettől még egy ideig itt vannak. Sárgulnak, halványulnak, a felejtés dunsztjában. Tehát a dunszt az nem lila, legalább ez bizonyos.

Aztán jönnek az újak, de az ő szeretéseik már konstrukciók, hol elmés, hol talmi kis óraművek, de precíz szerkezetek. Bedobod felül az érmét, alul meg jön ki a szeretés mintha muszáj lenne. Amikor már semmid sincs, akkor próbálkozol zsetonnal, kabátgombbal, képzelettel, de mindhiába, mondom hi-tech készülékek. Ennél már csak úgy lenne jobb, ha dunára nézne mind, de nem néz. A gépek nem néznek se Dunának, se Oltnak. Csak állnak némán, csillognak, és villog rajtuk egyre fényesebben az insert coin felirat.

Alatta pedig a policy: A gép nem fogad el képzeletet.

Most megyek a falvédőre

 

 

Van az ahogy csak képek tudnak rárontani a békés szemlélőre. 

Most láda alján felejtett játék. 

Költözések. Iszonyok. 

Rajtuk a kor pora, korporatíve. 

A felejtés divat, rendületlenül.

Hazádnak híve. 

Milyen tudás ez itt, aminek nincsen semmi haszna, derűvel ülni a bőség asztalánál, de az ököl már szorul és az asztalra baszna. 

És lesznek még képek bőven, mint az az asszony a temetőben, aki a megváltásra vár.

De miféle megváltás is aminek mindig halál a vége, mégis mindenki a sorban áll.

Szemlélek, és ha a szem lélek, tükör, bár görbe. Ez meg egy út. A láda aljából egy távoli ölbe. Körbe és körbe. 

Folyton valahová, folyton valahonnan,
és mire oda is jut az ember,
az érkezés nem ott van,
de reklamálni nem mer.
Mindegy hogy, ki fia, ki lánya,
isten hűlt helyén, legbelül,
a folyton valamik hiánya,
ott ahol most a bánatos semmi ül.