2021. szeptember 11., szombat

Egy pillanatra a saját emlékemmé változom. Hogy legyek. Megengedem magamnak. Lélegzetnyi idő. Megyek a töltésen, a forró kövek fölött vibrál a levegő (bazalt, megkövült néma magma, rideg-hideggé halt forróság), meggörbülnek a sínek, összetalálkozást hazudnak a párhuzamosok, az ember eszét veszi a központi égitest, hazugságra kényszeríti a valóságot. Kígyó tekereg a fűben, madártollal incselkedik a földön a fáradt szél. Vakít a nap, elcsendesül és hunyorogni kezd minden ami van. Behódol és ragyogni kezd a lassan önmagára olvadó világ. Halott galamb az árokparton, ha rá nézek is magamat látom. Ritkán látni egyszerre ennyi szépséget amit elém szór most a nyár. A szépség tetején lépkedek. Megilletődöm. Megszelídül bennem az örökös éhség, de elmúlnia lehetetlen.
Emléke vagyok magamnak. Mindjárt odaérek ahova indultam, ahol még volt valamim, hogy legyen minek szertefoszlani. Ott majd az odatalálást tévesen megérkezésként értelmezem. Meghalok ott, de nem szerzek róla tudomást, a fontos dolgok, mint ahogy mindig elkerülik a figyelmemet. Hideg tetememet senki se látja. Mindig csak azok a kurva részletek és a képek. Hullámzik a felhevült levegőben a rozsdás vaskorlát. Átjutva a patakon, ott minden nincsemet odadom. Elszáll egy szó, utána repül a jelentése. Azóta is szavakból vannak a felhők a fejeink felett. Az én szép felhőim azok. Gyönyörű, hazug dunnái egemnek, ahol évek oszlopai tartják az ég boltozatát és velük égbe kiáltó árulásainkat.

Ez a kép kihűlt, élettelen hideg maradt utána. Ez a kép van még valahol. Egy mauzóleumban, az idő közepén, bennem. Vacog a kép, valahol. Vacogok én is, nincsen egyéb dolgom, nem is tehetek egyebet. Sorshideg emlékezet.
Az én hidegem, nem isten hidege. Ha az a hideg nem lenne, akkor semmim sem lenne. Akkor végre szabad és szerencsés lennék. Vagy ha legalább érezni tudnám annak a napnak mégegyszer is a melegét, valahogy, belül, igazán, és belefagyni abba a ragyogó napba.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése