2021. szeptember 25., szombat

Válogatott szomorúságaim (ön és közirónia)

Szomorúság - főnév
 
1. az az állapot, amikor valaki boldogtalannak érzi magát, mert valami nem sikerült, vagy valami rossz dolog történt; érzelmi szenvedés, amelyet veszteség, katasztrófa, szerencsétlenség stb. okozott; bánat.

2. Elszomorító esemény
 
Eredet [szomorú < ómagyar: szomorú < ősmagyar: szomoró, szomoja, szomorj (szomorúság) < dravida: samarlppu (bánat, fájdalom) < samarl (bánt)]
 
Első szomorúság - Az este
 
Nehéz az árokszállási nyarakról, különösen az estékről bármit is mondani. Ettől még léteznek/léteztek.
Bármi alatt azt értem, hogy érdemleges és valamelyest is átélhető. Ami nem átélhető, azzal az ember pedig egyedül marad, hordja mint egy koloncot.
Mert ott aztán mi nem csináltunk tényleg semmi egyebet mint ami a dolgunk volt: voltunk. Volt amikor egyedül, volt amikor együtt. De nem igen történt velünk semmi, nem is nagyon történhetett, és körbe vett ennek minden könnyűsége. Jó volt ebben felébredni. Szerettem ebben felébredni. A nappalok olykor egészen a Mátráig elértek, de volt amikor tovább. De azt például soha sem lehetett tudni, hogy a napok milyen irányt vesznek, olyanok voltak mint a mellkason végig csorgó nagy kövér dinnyék leve, ahogy nagy kacskaringók után megállapodnak egy időre valahol a bőrünkön, és nem lehet tudni, hogy miért pont ott időznek el. A gyerekek köldöke a dinnyelevek kriptája. És ebbe nem is igen kellett bele látni isten kezét, ha egyáltalán volt is isten a közelünkben. Leginkább csak a dolgok saját súlya igazgatta az összes a többi dolgokat, és mi ennek a nagy roppant szerkezetnek voltunk a részei, pusztán azzal, hogy felébredtünk reggel, azért, hogy legyünk. Akár mindezt lehet istennek is nevezni. Én nem nevezném.
Lenni úgy, hogy azt eleve magától értetődőnek hisszük, az mámorító és részegítő. És mi ennek a bódulatában éltünk.
Az ilyesmit nagyon szerettük, legalábbis én tudtam, talán az indokoltnál is jobban. A hétköznapok hétköznapinak mutatták magukat, emiatt nem éreztük semennyire azt, hogy miről maradunk le, miből maradunk ki.
Volt viszonyunk az időhöz, de csak a saját időnkhöz. Nekem sem tapasztalatom sem ismeretem nem volt mindezek végességéről, vagy ha volt is, tudomást végképp nem akartam venni róla. Nem is vettem. Ma sem veszek, bár ma már nem dacból, inkább csak alkalmatlan vagyok rá, nem elégséges hozzá a tehetségem.
Minden egyes este újra tanultam a mórest, mint most is. Sejtelmeim voltak, amiket szerettem. Most is vannak, de már nem értem a sejtelmek nyelvét.
Aztán mindennap úgy végződött ahogy szokott, a templom tornya aztán egyszercsak felnyársalta a napot amitől az kipukkadt, ráesett a szalmabálákra és ott haldokolni kezdett. És ennek minden szomorúsága ott állt mellettem egy pléh lavórban, pucéran mint én, de ezt csak én tudtam .Nagyanyám elszántan csutakolta rólam az aznapi port, lemosott rólam mindent amit aznap szerettem, amihez közöm volt, és gyerekdühömmel még haragudni is tudtam ezért rá. A tőlem koszos vizet a földre esett napra öntötte, az istálló mögé, volt hogy sistergést hallottam az istálló mögül.
Eddigre már az esti égen az éjszakai járatok írták fel az égre kondenzcsíkkal, hogy miről maradtunk le, miből maradtunk ki. Egyik nap sem volt a miénk, csak benne lehettünk egy ideig.
Amíg nagyanyám szárazra törölt, az alkonyatban az ecetfák alatti kutyaól felé néztem, ott feküdt a kutya, kolonccal a nyakán, fejét lábára hajtva, orra a földön, néztem hogy szuszogja odébb a földről a port. Talán az én holnapi poromat szuszogta rendbe, amit majd lemosnak rólam, de ebben nem lehettem bizonyos.
Aztán visszavonhatatlanul este lett. Gyűlöltem elaludni, szomorúvá tett az este, éreztem ahogy múlunk el a nehéz tollpaplanok alatt. Nagyanyám ezalatt imákat sutyorgott a sötétben. Aztán a tücsöklármára egyszercsak mind elmúltunk, mintha nem is lettünk volna. Ezt csináltuk mi folyton folyvást, két ébredés között.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése