Az elfelejtett papírzsebkendők utcája. Anyám varrósdoboza. A reklámszatyor erdő a salakos mellett. Az újraélesztés a Luna-parkban. A cirkuszi teve szomorú szeme. A tévé nélküli hétfők.
Nagyanyám kitaposott szandálja. Bauer levágott ujja a játszótéren. Kerekes bácsi talicskája.
A küszöbbe vert szögek. A Kékes tévé tetején a fekete talpú lámpa. Pappné kertjében az ólnak támasztott kubikus talicska. A mohos tetőcserepek, a ferde kémény. A feketére mázolt korlát. Bogár kutya a homokozóban. Skoda. A szódabikarbónára váró felnőttek a vasárnapi ebéd után. A hajlataimban pihenő por. A rozsdás csillék a szénosztályozó mellett. Apám pincéje Az utamat álló béka. A földbe taposott Dianás üveg, a sörös kupakok. A lengő teke. Az amorf medence felszínén ringatozó nyárfa levelek. A csehszlovák edző cipő. A vérző tigrisidomár. A hangypor a lavór melett.
A szombati piacon az elnyűtt cipők. A mozi székjeinek recsegése. A bonyhád vájling pirosa. Az olajos padló zöldje. A tópart lebetonozása. Az ágy alá bújások. A falnak támasztott kemping bicikli a kamrában. A kutya alakú kispárna. A szomszéd nyulai. A japán birsek. Az esti kórház ablakban az arcom. A zöld tollbetét. Az összetört kétéltű. A karácsonyi gesztenyepüré. Az, hogy csak mi vagyunk. Azok a sírok amiken fényképek is vannak. A nyomós kutak. A békalencse. A VEF rádió a János hegyen.
A hóba pisált jelek. A hőemelkedések. A jutalmul kapott üvegcsék. A könvyves bolt üvege a kórház előterében. A szétrágott toll vége. A 30-as villamos szaga. A gyöngykavics a Tátra téren. Az orvosságos szekrény. A Mekalor olajkályhán a felirat. Az asztali áldáson az a fiatal nő. Az aszfalt felett remegő levegő, útban a hegyre. Az utolsó orosz óra. Laci bácsi pannóniája. Sz.Zs. nagyanyjának arcán a piros folt. Burgonyaszirom és málnaszörp. Esti vacsoránál a fenékformát mintázó fény a bögrék alján. A faliszőnyegre tett kezem. A zöld fehér konyhakredencen a száraz kenyérkockák.
Piros elektromos gitár. Balatonfenyves. A szőlősi búcsú. erzsébeti szilveszterek. Az utlsó vacsora.
Keresztapám halálos ágya. Az unokatesó térde. Sátras lagzi és Dundi kutya. A 100-as népbolt. A bickli nyergen a svájcisapka. Csipesz a nadrágszáron. A vasút utca pudingja. Az elrontott fotó.
A körhinta lovának a szeme. A krepp papír esernyő. A hajnal hidege. A megutált kabát. A levágott haj a konyha kövén. A Zalka téri lépcsőforduló. A süt/főz kallantyú. A kilyukadt lábas. A sípoló tüdő. Ami életben tart és az ami megöl. Ahogy nincs ebben semmi. Ahogy minden ebben van. Ahogy értem. Ahogy nem értek semmit. A könnyű érzések.

Mind összekapaszkodnak. Sűrű szövet a vége, háló. A zuhanás lehetetlen.

 

Magyar népmesék III. - avagy: az árpádsávosok már az ajándékboltban vannak.



Súsú bolondság és csípi a szemem...



Szabadság, itten hordozák a betűlevesbe a tésztát -  ún. mástészta.

Magyar népmesék II. - avagy Petőfi a könnygázon át is látta a jövőt.

Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik.

Magyar népmesék I. - avagy: én tudom, hogy mi az igazság.
(kincstári cinizmus)

A politikai sakktáblán a karhatalmista Hook kapitány, egy eukomform nundzsakuval felfegyverezve, lenyomja az ellenzéki parasztot, aki ennek hatására sötétzöld - nyálkahártyát irritáló - levet ereszt.

Lehajtom a wc-tetőt, amin a suba van (beige). Meleg és puha, anyagcsere kizárva, igény sincs rá.  Az ülést megnyitom. Mellettem rögtön balra a radiátor. Testsúlyomat áthelyezve neki ér a vállam és valamelyest az oldalam. A lakás legmelegebb pontján tartózkodom, ez megelégedéssel tölt el, hátha nem is vagyok olyan nagyon pancser. Hogy érzékem van a kellemes pontokat kitapogatni. Csápok nélkül, becsukott szemekkel. Lefele bámulok, a papucs pántját nézegetem közben, jó anyag, fekete bőr.  Megállapítom: nem vagyok rasszista. Felveszi a lábfej formáját, ezen aztán visszavonhatatlanul meghatódom, de aztán megbánom. Ahogy a bőr feketéjét nézem, a használódás mértékét és annak nyomait, szeretnék elkezdeni érzeni valamit. A csapon képződött vízkőmintázat az ott képzőművészet, mellette szappanoperett és a fogkefék ölelkezése a felnőttműsor. Szaniter revű, a szobából meg Mucrof bömböl, az is meleg, nincsen kulcslyuk, az ajtó réseiben szivárog be, áldassék az építőipar. Lassú, de meleg. Pont jól lassú, pont jól meleg.
Az apám felhív és azt kérdi mi van velem. Nem kéretem magam, elmondom neki sebten. Rövid vagyok. Azt mondom. Nem érti. Magasnak ismert meg. Annak akart megismerni. Nem ragozunk.
Vissza megyek bele a melegbe, magamra húzom az ajtót, és ez a helyzet maximuma. Belülről fázni rossz, jó nekem.  Lassan, késve, de megkomolyodom. Kijövök magammal, vissza a hidegbe.
Mucrofot hallgatok, hülye vagyok, mindig is tudtam.

Nagyon tudott frusztrálni, ha 74-ben Nemoda Lajcsihoz hasonlítottak. Lajcsi volt az aki a testvérbátyja légpuskájával lődözte a verebeket, békákat cigiztetett halálra, terebélyes lepkerajokat irtott ki a csalánosban, a disznóól mögött. Én semmi ilyet nem csináltam, mégis, ha szófogadatlanságon értek, rögtön az volt az első reakciójuk, hogy én tutira olyan leszek mint a Nemoda Lajcsi.
És én akkor féltem nagyon, hogy egyszer majd tényleg olyan leszek mint az akitől egyszerre iszonyodok és és félek is. Tartottam attól, hogy ez a verébölési mámor bárki emberfiára reá szakadhat és akkor már nincs megállás, jönnek a békák, lepkék, és minden élőlényei a világomnak. És nem gondoltam én azt, hogy az a Lajcsinak jó volna, örömét lelné benne, hogy Szabó Manci nénihez vágja a tornacipőjét amikor az söprűvel akarja lezavarni a szilvafáról, ahonnan gyümölcsöt lopott. Nem, én azt hittem akkor, hogy Lajcsit valakit felbújtja mindezekre, és azt hittem, hogy ő valójában nem gonosz, csak egy láncszem a gépezetben, csak egyszerű báb, egy láthatatlan kézen. Bár vitathatatlan, hogy Lajcsi arcán soha nem lehetett rajtakapni a megbánás pírját. Ez némileg összezavart akkor.
Gyerekkorom tehát ebben a permanens félelelemben telt, hogy jajj, csak ne kezdjek el hasonulni ehhez a Lajcsihoz. Az önazonosságom azóta nem egyéb mint különállás, az énteőmitiők mantrázása, selymes kis konfrontáció amint az én egybe esik a mi-vel, ami nem vagyunk, vagy is éppen én nem akarok lenni. Lajcsi káosza nem kell. Sajátot akarok.
Most elgondolom én ezt a Lajcsit a fejemben. Már nem emlékszik semmire, a kivágott orrú dorcójára, a barnára, a pecsétes atléta trikójára, se a nyári koszra ami a körmei alá szorult.  Ausztráliában él, felesége van, kutyája és gyerekei. Bazi nagy Fordja vagy mije van és farmer, a bárányoknak nevet ad és úgy is szólítja őket. Esténként meg bibliát olvas, a számára érdekesebb sorokat szövegkiemelővel húzza át.
Sok habbal kéri a sört, a noteszébe mindenféle számok és emlékeztetők vannak belejegyezve, a szomszédoknak előre köszön és visszeresek a lábai. Egyáltalán, soha de soha nincs az az érzése, hogy ő egy cirkusz nélküli bolha volna. Különbözünk tehát, a kísérlet sikerült. Több ezer kilométernyi semmi húz ívet köztünk és jobb lenne ha Lajcsi olyan maradt volna amilyen volt. Nekem sem kellene tapógatoznom itt a vaksötétben, hogy merre van a jóság, ha láthatnék valami kikezdhetetlenül rosszat.

Emlékszem, 10 évesen nem tudtam elképzelni, hogy 20 éves leszek. Akárhányszor akartam elképzelni, egyszer sem sikerült. Erősen összezártam a szemeimet - úgy próbáltam. Tenger időnek tűnt, nem ment sehogy. Pedig próbáltam én mindenféle időben és helyen. Próbáltam elképzelni kisdobos avatáson, beton ping-pong asztalon ülve, iskolai papírgyűjtés keretében, bizonyítványosztáskor, igazgatói rovó után (rögtön), énekversenyen, bábszínházi előadáson, L.bácsi pannóniájának benzintankjába szagolva, a menzán is, disznóvágáskor, anyám munkahelyén, a wc-n. Az óvodai wc egyébént különösen jó helyszínnek mutatta magát. Sokáig élt bennem az a tévhit, hogy az ember nagykorúvá válása, megkomolyodása csak is ezen a konkrét wc-n mehet végbe, a bordó és fehér kövezetet bámulva, ülve, magán elmerengve. Hogy egyszer majd csak nem az az ember kel fel a fajanszról aki oda leült. Hogy egyszer majd az anyám, nem fogja egy ilyen után azt mondani, hogy: "mikor fogsz már megkomolyodni, fiam?", hanem látja rajtam a változást. Aztán emlékszem arra, hogy 20 évesen egészen jól tudtam azt elképzelni azt a 10 évest, aki nem tudta elképzelni ezt a 20 évest, aki őt elképzelni tudta. Világos. 20 évesen tényleg egészen jól tudtam elképzelni azt, milyen is 10 évesnek lenni. Persze 30 lettem, formaromlás. Az a 30 éves is nagyon nagyon jól tudta elképzelni a 10 évest. Valahogy a 20-at már kevésbé. Észrevette ugyanis hogy a képzeletének iránya van és azt, hogy a képzelet irányítható. Ezt a 30-as arcpirító árulásnak gondolta, az idő árulásának, amiben ő az első számú cinkos. És azóta is. Arra már nem is ismert szavakat, hogy ugyanakkor az egyetlen, amire azt merte mondani, hogy biztos, az az idő volt és ő benne. Azóta se meri.
A 30 éves nem tudta elgondolni a 40, 50, 60 évest, mert a 10 éves az olyan volt, hogy megtudta állítani az időt, mint ahogy azóta senki sem, úgy. Azóta az az idő, amit a 10 éves megállított ott van  20-ban, a 30-ban és reményeim szerint ott lesz a 40-ben és az összes többiben is. Komplett halottak korzóznak benne, megtévesztésig élve, megy a nagy vitálpantomin. Nincs kétség, az egyszer megállított időt soha többé nem lehet már haladásra bírni, néha örömmel tölt el.
Ebbe az álló időbe néha a mostani kavicsokat dob, nincs célja vele, csak nézi az elsimuló köröket, néha másoknak megmutatja. Az ívét és a ritmusát. Azt, hogy miként nincsen az ami van és hogy ez milyen tűrhetetlen, de ennek ellenére a tűrésnek milyen kedves simasága van. Normális esetben nem érti és nem is akarja érteni. Aztán meg érti. Olyankor megint 10 éves és mohos, galambszaros szobor lesz megint az idő.

"Munkám során gyakran találkozom urológusokkal - ezért mindig van nálam Hemorid, ami a seggemnek üde, kellemes és friss illatot kölcsönöz.
Hemorid, a menthol erejével"

Olyan az ősz mint amikor tintát öntesz a vízbe, vagy ahogy teába mézet és nem is attól jó, hogy megtörtnénik mindez, hanem az hogy ott vagy és az még ahogy nézed.

Nehéz lesz ezt megfogalmazni. Nehéz lesz ezt megérteni. Nehéz lesz mindenkinek, az értünk lesz szar tematikáját. Ismétli önmagát. Mint mindig. Nehéz lesz ezt elképzelni is, hacsak úgynem mint egy külterületi telket, amely egyes részeiben beépített, határozottan életjeleket mutató. Áll ott egy ház és nyarat akarunk elképzelni köré. Mindig nyarat akarunk. Meg van. A ház ajtaján pedig a színes műanyagcsíkokkal játszik a széllel keveredett magyar nóta. A konyhában, pontosabban annak közepén a összközösségi összmami áll, a köténye zsebei körül rendesen zsírfoltok, melyekről hihetjük azt, hogy véletlenek, de azt is hogy jelentésük van és csak arra várnak, hogy a legbátrabbak megfejtsék őket. A zsebek mélyén lejárt szavatosságú savanyúcukrok és negrók alakítottak ki saját köztársaságot. A falak, ott ahol a mennyezetbe érnek egyre sárgásabbak. A falon, a konektor melletti polcon Sokol rádió, kissé balra a ferdén bevert szegen légycsapó lóg. Régi vágású, bőr ütőfelületű, közepén lyukkal, talán az esélyegyenlőség miján vagy aerodinamikai megfontolásokból. Soha nem tudjuk meg. A kertben az összvirágok között összunokák eszik a téli verem feletti kis dombon az egyenlekváros kenyereket. Mások a piszke bokor mellett igyekszenek kiszedni kétcsíkos mackóalsójukból a bogáncsot. Senki nem értelmez. Kivéve az össznépi nagymamit, aki tudja, hogy tudni egyáltalán nem szükséges, és azt, hogy az ambícióid azok arra valók, hogy előbb utóbb megtanulj letenni róluk. Az fedő alatt halott kakas rotyog, időnként a forrásban lévő víz felveti fejét, mint ha pillantani akarna egy utolsót a valóra, olyan. De nem szomorodunk el, nem vesszük észre. A felszínen barnás hab ülepszik meg az áldozati répán. Várakozás van a levegőben, bamba méhek sziesztáznak a tűzhely korlátján. Kicsit lejebb kallantyú: söt/főz, salgó. A sok jelentéstelen összegződik ebben az össztikkadásban, mindenki tátogni kezd, de egy ütemre és akkor jön el az a pont, minden ott élő eszméletében, hogy felismeri: semmit sem ért. Kicsit később pedig az, hogy soha nem is fog semmit sem érni. A tésztavizet az össközösségi összmami (mint ilyenkor mindig) a büdöskék melletti kerti csap behemót tormabokrára önti. Ez jót jelent. Mindjárt ebéd. Addig pedig lehet nézni a saját arcunkat a kerti csap kifényesedett rezében. Jó nekünk, de még nem tudunk róla. Pedig nem vagyunk már ártatlanok, de nagy beleélő képességgel el tudjuk képzelni magunkról azt is, hogy hátha, hogy mégis, hogy talán.

 

interlock 

Mint ha csak azt mondanám, gyere, nézdd meg jól, hogy én milyen jól szerencsétlenkedek, és még van néhány trükköm, amit azért restellnék a magaménak mondani, de valahogy mégis csak közöm van hozzá. Belekeveredtem. Tapsnak látom a vihart. MAntrázom, hogy se vágyam, se ambícióm nincsen. Egyszer csak képes leszek elhinni magamnak is.

Hartay Béla vagyok (barátaimnak Bélus), 1948-ban születtem, Taktaszadán. 1989-ig zongoristaként dolgoztam az Aranycsalán bárban. A rendszerváltás óta munkanélküli vagyok. Másodmagammal élek 48 négyzetméteren. A mosókonyha nyirkosságát magamra vettem, ha úgy tetszik megbántódtam vagy megsértődtem  A szívemben gyűlöletet növesztett az a valami, amit mások kétségbeesésnek hívnak, de nekem nincsen erre szavam. Azt hiszem jó voltam. Azt hiszem valami elromlott bennem. Illetve azt hiszem, valami elromlott általában és az gyűrűzött belém, megülepedett bennem, akár a por. Nézze el nekem, nem vagyok művelt ember. Egész életemben a zongora előtt ültem, nem sokat értek én a világ dolgaihoz. Számomra minden fekete és fehér, dúr vagy moll. Idővel eltűnt belőlem minden árnyalat, ha visszagondolok akkor pontosan feltudom idézni a kisdobos avatásom konkrét pillanatait, ahogy Pacziga Kinga elájult rajta és fel kellett locsolni. Azt ahogy apám egyszer a pincérnek intett, vagy azt, ahogy Szemethy néni szodáért megy, a hálós szatyrával és arra a mozdulatra amivel a kredencbe teszi az üvegeket, sőt a vasárnapi pudingja ízére is. Fura dolog az emlékezet, úgy képzelem el mint egy sűrű szövésű hálót, de arra valahogy mégsem emlékszem pontosan, hogy mikor láttam életemben először zongorát. És arra sem, hogy mikor másodszor.
1989-ben szűnt meg az Aranycsalán bár, az épületet lebontották, helyére újat építettek, most a Gyémántpálma irodaháza áll a helyén. Próbáltam elhelyezkedni, hogy legyen megélhetésem, de én 1989 óta, pontosabban azóta amikor utáljára lecsuktam a bárban a zongora fedelét, nos azóta nekem minden kiesik a kezemből. Dolgoztam én már porcelán boltban, tojáskeltetőben, de mindenhonnan kirúgnak. A kezeim miatt. Orvoshoz küldtek, számos kivizsgáláson estem túl, tisztázandó ezt az állandó elejtési kényszeremet, de mindhiába. Néha azt érzem, hogy a kezeim tönkre akarnak tenni, ellenemben lázadva, a gravitációval cimborálnak. Nézze, én kérvények százát akartam írni különféle hatóságoknak, de egyet sem tudok, mert kiesik folyton a kezemből a toll. Jó ha addig jutok egy levelemmel, hogy Tisztelt Egés... és kész. Édesanyám idős asszony, ezért én járok reggelente bevásárolni - gondolhatja, jó ha egyszer egy héten olyan étel kerül az asztalunkra, ami nem hempergőzött meg az utca porában.
A mosókonyhában térdig járunk az evőeszközökben, szappanokban, fogkefékben, érti ugye, az egész eddigi életünkben térdig gázolunk, már egyre több ideig tart valahonnan valahová eljutni. Mondja fiatalember. Ugye nem lehet így élni.

Ott ücsörögtek az egyre lassuló délutánban, amiben megrekedt a bizonytalanság szaga, ami leginkább rothadó avaréhoz hasonlatos. Az Etelköz eszpresszó teraszának sarkán ültek és néztek abba a valamibe, amit semminek lehetett látni, és nem jártak messze a valóságtól. Csak a presszóba ugrottak le. Nem volt közük a látványhoz, ezért is keveredhettem melléjük. És egyszerre volt szép és közhelyes az a két besenyő ott abban a délutánban, hogy kedvem lett volna magamat is besenyőnek érezni. De nem tudtam, hogy kell hozzálátni az ilyesmihez, nem tudtam soha, hogyan kell olyannak lenni amilyen nem vagyok. Halott közösség halott tagjának lenni, halott anyanyelvemmel: nehéz.
Az a két besenyő arról beszélt, hogy mi (magyarok) annyira igazságszerető nép vagyunk - erre régről emlékeznek - hogy minden héten új igazságaink vannak. Nem is hogy csináljuk mi az igazságot, hanem hogy lesznek nekünk az igazságaink. Hull alá mint valami manna, vagy bomba. És még arról is beszéltek, hogy mi valahogy úgy vagyunk, hogy igyekszünk az idővel, mint a világalkotó állandóval valamit kezdeni, de az idő az valahogy nem tud hozzánk férni, belénk költözni. Nem tud valahogy nekünk látni, azt hiszem így mondták. Persze nekik jó, nekik már végük, ők már el vannak tűnve, ők már be vannak fejezve. Valami által. Akkor arra gondoltam, hogy majd kinyitom a táskámat a két besenyő szeme láttára, és akkor abból majd elkezd kiszivárogni - nem több, nem kevesebb - a nagy magyar történelem. És olyan lenne az mint a füst, de nem annyira szürke mint inkább lila és az ég felé kavarogna és nagyon tömör lenne - mint egy márványoszlop, csak valahogy arányaiban több lenne rajt' a dísz mint a funkció, és akkor ez már diszfunkció.
És akkor neki vetném a hátamat ennek az oszlopnak, élvezném ahogy a hűvössége hozzáér a hátamhoz és attól elkezdenék libabőrözni, de nagyon. Aztán meg már csak az lenne hátra, hogy halkan azt mondanám: basszátok meg besenyők, vigyetek magatokkal. Most, azonnal. Persze ők nem hallánák ezt meg, így nem is vinnének. Ki vannak halva. Még nélkülem.