Hartay Béla vagyok (barátaimnak Bélus), 1948-ban születtem, Taktaszadán. 1989-ig zongoristaként dolgoztam az Aranycsalán bárban. A rendszerváltás óta munkanélküli vagyok. Másodmagammal élek 48 négyzetméteren. A mosókonyha nyirkosságát magamra vettem, ha úgy tetszik megbántódtam vagy megsértődtem A szívemben gyűlöletet növesztett az a valami, amit mások kétségbeesésnek hívnak, de nekem nincsen erre szavam. Azt hiszem jó voltam. Azt hiszem valami elromlott bennem. Illetve azt hiszem, valami elromlott általában és az gyűrűzött belém, megülepedett bennem, akár a por. Nézze el nekem, nem vagyok művelt ember. Egész életemben a zongora előtt ültem, nem sokat értek én a világ dolgaihoz. Számomra minden fekete és fehér, dúr vagy moll. Idővel eltűnt belőlem minden árnyalat, ha visszagondolok akkor pontosan feltudom idézni a kisdobos avatásom konkrét pillanatait, ahogy Pacziga Kinga elájult rajta és fel kellett locsolni. Azt ahogy apám egyszer a pincérnek intett, vagy azt, ahogy Szemethy néni szodáért megy, a hálós szatyrával és arra a mozdulatra amivel a kredencbe teszi az üvegeket, sőt a vasárnapi pudingja ízére is. Fura dolog az emlékezet, úgy képzelem el mint egy sűrű szövésű hálót, de arra valahogy mégsem emlékszem pontosan, hogy mikor láttam életemben először zongorát. És arra sem, hogy mikor másodszor.
1989-ben szűnt meg az Aranycsalán bár, az épületet lebontották, helyére újat építettek, most a Gyémántpálma irodaháza áll a helyén. Próbáltam elhelyezkedni, hogy legyen megélhetésem, de én 1989 óta, pontosabban azóta amikor utáljára lecsuktam a bárban a zongora fedelét, nos azóta nekem minden kiesik a kezemből. Dolgoztam én már porcelán boltban, tojáskeltetőben, de mindenhonnan kirúgnak. A kezeim miatt. Orvoshoz küldtek, számos kivizsgáláson estem túl, tisztázandó ezt az állandó elejtési kényszeremet, de mindhiába. Néha azt érzem, hogy a kezeim tönkre akarnak tenni, ellenemben lázadva, a gravitációval cimborálnak. Nézze, én kérvények százát akartam írni különféle hatóságoknak, de egyet sem tudok, mert kiesik folyton a kezemből a toll. Jó ha addig jutok egy levelemmel, hogy Tisztelt Egés... és kész. Édesanyám idős asszony, ezért én járok reggelente bevásárolni - gondolhatja, jó ha egyszer egy héten olyan étel kerül az asztalunkra, ami nem hempergőzött meg az utca porában.
A mosókonyhában térdig járunk az evőeszközökben, szappanokban, fogkefékben, érti ugye, az egész eddigi életünkben térdig gázolunk, már egyre több ideig tart valahonnan valahová eljutni. Mondja fiatalember. Ugye nem lehet így élni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése