Emlékszem, 10 évesen nem tudtam elképzelni, hogy 20 éves leszek. Akárhányszor akartam elképzelni, egyszer sem sikerült. Erősen összezártam a szemeimet - úgy próbáltam. Tenger időnek tűnt, nem ment sehogy. Pedig próbáltam én mindenféle időben és helyen. Próbáltam elképzelni kisdobos avatáson, beton ping-pong asztalon ülve, iskolai papírgyűjtés keretében, bizonyítványosztáskor, igazgatói rovó után (rögtön), énekversenyen, bábszínházi előadáson, L.bácsi pannóniájának benzintankjába szagolva, a menzán is, disznóvágáskor, anyám munkahelyén, a wc-n. Az óvodai wc egyébént különösen jó helyszínnek mutatta magát. Sokáig élt bennem az a tévhit, hogy az ember nagykorúvá válása, megkomolyodása csak is ezen a konkrét wc-n mehet végbe, a bordó és fehér kövezetet bámulva, ülve, magán elmerengve. Hogy egyszer majd csak nem az az ember kel fel a fajanszról aki oda leült. Hogy egyszer majd az anyám, nem fogja egy ilyen után azt mondani, hogy: "mikor fogsz már megkomolyodni, fiam?", hanem látja rajtam a változást. Aztán emlékszem arra, hogy 20 évesen egészen jól tudtam azt elképzelni azt a 10 évest, aki nem tudta elképzelni ezt a 20 évest, aki őt elképzelni tudta. Világos. 20 évesen tényleg egészen jól tudtam elképzelni azt, milyen is 10 évesnek lenni. Persze 30 lettem, formaromlás. Az a 30 éves is nagyon nagyon jól tudta elképzelni a 10 évest. Valahogy a 20-at már kevésbé. Észrevette ugyanis hogy a képzeletének iránya van és azt, hogy a képzelet irányítható. Ezt a 30-as arcpirító árulásnak gondolta, az idő árulásának, amiben ő az első számú cinkos. És azóta is. Arra már nem is ismert szavakat, hogy ugyanakkor az egyetlen, amire azt merte mondani, hogy biztos, az az idő volt és ő benne. Azóta se meri.
A 30 éves nem tudta elgondolni a 40, 50, 60 évest, mert a 10 éves az olyan volt, hogy megtudta állítani az időt, mint ahogy azóta senki sem, úgy. Azóta az az idő, amit a 10 éves megállított ott van 20-ban, a 30-ban és reményeim szerint ott lesz a 40-ben és az összes többiben is. Komplett halottak korzóznak benne, megtévesztésig élve, megy a nagy vitálpantomin. Nincs kétség, az egyszer megállított időt soha többé nem lehet már haladásra bírni, néha örömmel tölt el.
Ebbe az álló időbe néha a mostani kavicsokat dob, nincs célja vele, csak nézi az elsimuló köröket, néha másoknak megmutatja. Az ívét és a ritmusát. Azt, hogy miként nincsen az ami van és hogy ez milyen tűrhetetlen, de ennek ellenére a tűrésnek milyen kedves simasága van. Normális esetben nem érti és nem is akarja érteni. Aztán meg érti. Olyankor megint 10 éves és mohos, galambszaros szobor lesz megint az idő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése