Ismeretlen szerzőpáros verse
-----------------------------------------------------------
írta: szerzőpáros
címe: ismeretlen szerzőpáros verse
előadja: szerzőpáros
fingópárnán közreműködik: a szerzőpáros fele
magyarhang: a szerzőpáros másik fele
blog alá rendezte: szerzőpáros
-----------------------------------------------------------

A lég határozza meg a huzatot.
A lék határozza meg a furatot.
A légy határozza meg a kukacot.
A MÁV határozza meg a vonatot.
A lé határozza meg a kupakot.
A ló határozza meg a kupecot.
A film határozza meg a konyecot.
A bél határozza meg a kupacot.
Az eb határozza meg az ugatot.
A Bob határozza meg a Bobekot.
A genny határozza meg a hurutot.
A gég-e határozza meg a garatot?
A sét határozza meg a sétabot.
A Kurt határozza meg a Vonnegut.
A fény határozza meg az alagút.
A jég határozza meg a jégakkut.
A tél határozza meg a télapót.
A trade határozza meg a marketot.
A labanc határozza meg a kurucot.
A steak határozza meg a ketchupot.
A cég határozza meg a hozamot.
Az itt határozza meg az ugyanott.

A pléd határozza meg a kanapét.

Ünnepek utáni önarckép. (azételnemjáték)

"Viri a varázslat, piri a parádé, Csilicsalamádé hipp és hopp."

A kisszatyrosok a fal mellett mentek. Nem tudom, hogy tudták e, akarták e tudni, érdekelte e őket még, hogy a szatyruk az olyan, mint a csillag a válllapon. Hogy ők most már egy definiálhatatlanul nagy hadsereg testének alkotórészei és aktuálisan le lettek fokozva.
Nagy szatyraikkal a tereket és a járdák főcsapásait a főtisztek foglalták el, úgy vonultak ott, mint valami egzotikus madarak, nem tudom, hogy tudták e, akarták e tudni, érdekelte e őket még, hogy a szatyruk olyan, mint különleges tolldísz, messziről kiabáló bóbita. Hogy ők most már egy vaksi evolúciós rend Kolombuszai és aktuálisan a szárnyaknak látszó szatyraik alól egyszer csak kiesik a jövő. Úgy mint egy tojás, le a kőre.

Mindig attól félek, hogy kicsi leszek - esetleg túl nagy, túlzottan fekete, túlzottan fehér, néha meg attól, hogy szürke, vagy hogy azt mondják rám, hogy én egy pasas vagyok, manusz, ipse vagy ürge. És attól is félek, hogy talán nem félek eléggé, mert túl sok a kacskaringó bennem, meg hogy valami olyasmi leszek végül, aminek nem szabadna lennem. És, hogy folyton hátrafele nézek - az is, bár ez azért, hogy tudjam mi is az elöl, és még az is, hogy megszeretek valamit, ami egyszer csak megöl. Félelmeimnek se szeri, se száma, félek, hogy elsodor valami, valami ami méreg, drog, cigi, vagy alkohol, hogy felébredek valahol és nem érzem azt, hogy élek. Hogy ez még nem az, hogy az még nem ez, hogy ami lehet az nincsen, ami meg nincsen az lehet. Attól is, hogy lötyögni fogok magamon, úgy mint egy 20 éves kabát, vagy éppen kinövöm magam, hogy mondani akarok valamit, de nem lesz rá szavam. Attól is félek, hogy egyszercsak egyáltalán nem fogok félni, hogy rájövök arra, hogy ott ahol vagyok, oda nem fogok elérni.

Akik nincsenek mindig ósdi vekkerekkel jönnek,
elalszanak észrevétlen, ha azt találom
mondani nekik, hogy élek - bár ez álom,
az meg indigósdi, hogy én vagyok a könnyebb.

Zakar Teodor, a közismert zongoravirtuóz a mai napon, egész pontosan szenteste kereste fel életében először a budai hegyekben található sebészetünket, hogy sürgősségi ellátást kérjen. Külsérelmi nyomok a betegen nem látszottak. Beszéde összeszedett volt, lelki zavartságnak, kollapszusnak nem mutatta jelét. A szükséges regisztrációs procedúrák után az ügyeletes orvosnak előadta, hogy jövetelének célja nem egyéb, mint hogy ujjainak amputálását kérje jóhírű intézetünktől, jobb kézen épp úgy mint a balon, lehetőleg tőből. A kérdésre, hogy milyen megfontolásból kéri mindezt a következő választ adta:

"Kérem, engem a zene tönkre tett. Egyrészt a világot 4 éves korom óta fekete-fehérben látom, ami nem lenne baj, de úgy 10 éves korom óta annak is érzékelem. Mindig is gyűlöltem a zenét. A zene miatt hagyott el a feleségem, jobban hittem Mozart-ban - akit már réges rég nem tartok semmire, szarnak se, már elnézést - mint a saját gyermekeimben. Világéletemben szerettem volna egy szép villanyvasutat, terepasztallal, kicsi kis állomásokkal, műfenyűkkel, hungarocell hóval, de az az istenverte zongora az összes helyet elfoglalja. A zongora miatt kellett szegény édesanyámat idősek otthonában elhelyezni. Én kérem úgy gyűlölöm a zenét, mint ahogy a hallgatóim csodálnak engem. Emberi szavakkal nem elmondható amit érzek. Reggel felkelek és az ujjaim önállósodnak, felnyitják a fekete lakkozású fedelet és a billentyűzeten matatnak, holott én magam egy stégen méláznék és nézném az úszó egykedvű imbolygást, mert én világéletemben egykedvűségre és szelíd imbolygásra vágytam. Próbálkoztam én más megoldásokkal is, számtalanszor folyamodtam a kulturális miniszterhez, hogy tegye valahogy lehetővé, hogy törvényileg szabályozni lehessen azt, hogy a nap csak egy bizonyos szakában, délután 4 és 5 között lehessen zenélni, vagy zenét hallgatni. Elutasítottak, hogy nemzeti karakterünk folytán, mármint hogy inkább a jogot kerülő, mintsem a jogot követő nemzettség vagyunk, kérelmem elfogadása esetén a zenemaffiának adnának magas labdát. Beláttam, hogy az egyetlen járható út az lenne, hogy ha be lehetne tiltani minden olyan hangot amit egy másik követ, vagy másik előz meg, valamint a köztük található szüneteket. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy elállok ebbéli szándkomtól, hiszem ez egyúttal a beszéd megszüntetését és jelentené, abból meg az következne, hogy most nem állhatnék itt és mondhatnám önnek azt, hogy kérem szépen, én leszeretnék mondani az ujjaimról. Az opera igazgatójával is folytattam tárgyalásokat, mivel a szerződésem csak két év múlva jár le, így felajánlottam, hogy a fennmaradó időben ruhatárosként szolgálnám munkahelyemet. Hogy ez irányú szándékaim komolyak, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a hétvégi matinék után az akdémián maradok az esti előadásig és a kabátok felakasztását gyakorlom szájjal. Aztán amikor este ismét leülök a zongorám elé és megpillantom a fénylő lakkozásban a tulajdon arcomat, nem egy arcot látok, hanem egy nagy kezet, ami kinő a szmokingom gallérjából. Ember nem tudhatja - hogy is tudhatná - milyen kínokat okoznak nekem az ujjaim. Elvettek tőlem 39 évet, metszék le minden ujjam, vissza szeretném kapni az elveszett időt, nagy szükségem van rá. Bízom abban, hogy elégséges indokot szolgáltattam ahhoz, hogy belássák, nincsen egyéb racionális lehetőség, mint hogy engemet az ujjaimtól külön válasszanak. A csonkolt végtagjaimat természetesen felajánlom a zeneakadémiának, hogy amennyiben azok megtekintésére számottevő érdeklődő részéről igény mutatkoznék úgy egy állandó kiállítás alapjait adhatnák. Az ide vágó anyagi illetményeimről természetesen a rákosi idősek otthona javára lemondok."

A beteg kérését a mai napon, rövid mérlegelés, valamint szakmai konzílium után teljesítettük. Az alig két órás műtét után a beteg saját lábán, a törökindulót fütyörészve távozott.

Csonka Bertalan
sebész

Homless Capitolium, ember és harmónia küzdelme. Egymást bontják.
(nem lesz győztes)

Első ránézésre plüssmackónak hinné az ember. Ennyi szabálytalanság még soha nem koncentrálódott emberi kéz által készített műben. A szabálytalanságának nem csak térfogata, hanem tömege is van, jól érezhető. Plüsstörténeti mérföldkő. Na jó, valójában csak egy Boborján klón (nagyon hajaz rá). Három szó jut eszembe róla. Sorsbanállás. Mackókardiológia. Budapest. Ebből az utolsót letagadom. Helyette: medvebetlehem.

A laptop bolt előtt jelentős sor alakult ki. Ungarise karácsony, Bélának kell. És történetesen itt úgy esett, hogy mindenkinek meg van a maga Bélája. Neki lesz. Neki viszi. A sorban egyaránt állnak szittyák, árják, politikailag korrektek és idegen szívűek, vegyest. Az informatika egybetereli a nyájat, ez már már Buñuel-i, kár hogy már az sem. Abban is egyetértenek, ezek a spontán érdek által egybegyűltek, hogy elégedtelenek, ennek itt hagyománya van. Hogy lassú a sor, és hogy ezt nem így kéne. 16 éve is pont így álltak sorban. Csak akkor egy másik sorban álltak, annak a végén kőbányait adtak, részben pult alól, vagy narancsot, kivételes esetben banánt. Ez egyébként sem nem szomorú, sem nem erény, mindez teljesen neutrális. Arról beszélek, hogy volt ami volt és lehet, hogy nem látszott, sőt mi több nem is tudtunk a létéről, és mint ha most az lenne, hog valami nincsen, csak úgy hisszük, hogy van, kis jóindulattal; talán azért mert szeretnénk, hogy legyen. Ahhoz a sorhoz, azaz ahhoz a joghoz, hogy beállhasson bárki fia borja egyébként nem kellett identifikálnia magát az embernek, ezért aztán az is meglehet, hogy abban a sorban még volt aki örült, ha másnak nem, hát annak, hogy nem nyomja oldalba ez a kényszer, ez a mostani, ez a Bélás Bélaság. erről egyébként nem kellett tudni akkor, és valahogy visszasírom én azt, azt az akkori nem tudást. Hiányzik, de ez nyilván személyes, tehát át nem adható. Például egyáltalán nem kellett játszani azt sem, hogy farkasa valakinek. Vagy, ha mégis, valami szocializáltsági állandó révén nem látszott ki a lóláb, ha már farkasok. Ebben a sorban még nagyítóval sem lehet találni örömöt - meglehet rossz szemmel nézem. Mert úgy nézem ezt, ezt az egészet, hogy az jut eszembe: milyen rövid az emlékezet és a hülye mondásokkal szemben az élet meg hosszab. Mint kéne. Vagy amennyi járna. Vagy nem tudom. Mindezt a kiarakaton át nézve egyre inkább az az érzésem, hogy egy bálna vagyok, épp most kiveszőben, de bálna. Fogalmam sincs, hogyan vetődtem parta, ijedt tekintetemmel keresem az engem megmenteni kész greenpeace aktivistát, de nem látom, lehet hogy nincs is, csak valaki kitalálta. Nincs kedvem kétségbe esni, mindjárt nálad vagyok törököm, süss meg magamnak roston.

A paplan alatti rész az már nem az univerzum. Ott van esély egyáltalán lamentálni ilyen-olyan szökéseken. Lábsika, hajazás. Minthaélnél. Aztán tényleg. Esténként leesik a tantusz (fogalmam sincs, hogy miért este világos mindez) , de reggelre ellejmolja egy homeless.

...
ügyfélszolgálatos: tessék már megérteni a kedves vevőnek, hogy az akciós karmákat higénia okokból nem áll módunkban visszacserélni. összetaknyolják és aztán jönnek vissza. és ha nem is volt szakadt? és ha működött? most higyjem el, hogy eleve le volt válva? lehet, hogy még világított is, vagy zenélt, mit tudom én.
vevő_#01: jó, de akkor nem lehetne mondjuk becserélni arra a porszívóra, ott?
ügyfélszolgálatos: meg van őrülve? az porzsáknélküli és atkaölőszűrővel van felszerelve, a legújabb modell, tele extrával.
vevő_#01: csak nem azt akarja mondani, hogy akkor eztán már mindig...
ügyfélszolgálatos: de, azt akarom és kérem álljon ki a sorból, nézze még hányan állnak maga mögött.
vevő_02#: néhány napja vettem ezt a porszívót, az a gondom vele - félre ne értsen - ,az a gondom vele, hogy azt hiszem nem tudok atkák nélkül élni.

Kedves Mikulás!

Nagyon szépen köszönöm azt a sok mindent, amivel idén is megleptél. Különösen örültem a csokibanánoknak, de a kekszes Tibi csoki is nagyon ízlett. A piros mogyorós még mindig az egyik legkedvencebb csokim, köszönöm azt is. Igyekszem beosztani mindazt, amit kaptam. A mogyorós ostyát pont ilyen megfontolásból csak ma kóstoltam meg, és mondhatom, hogy nagyon ízlett. A rendes évi karamelladdiktságom sajnos ez évben sem javult sokat, az mindössze a felbontást követő 4 percig tartott, a tavalyi 6-hoz képest ez sajnos erős romlás.
A polyvitaplexeket némi ráhatással, de rendszeresen szedem. A haribo tallérokkal sem sikerült mérsékletesnek lennem, de ellenpontként a mai napig van egy bontatlan Milkám, bár nagyon kerülgetem.
Szóval én mindezt nagyon köszönöm, de fel szeretném hívni a figyelmedet, hogy az ajándékozási nyilvántartó rendszered feltehetően nem tökéletes. Ugyanis jelezném, hogy egészen biztos vagyok abban, hogy az alhasi faggyúmirígy gyulladási kérelemmel nem éltem feléd ez évben, ugyanez igaz, a balalsóleghátsó fogfájásra is, szintúgy. Ha ezt valami érdemeim felüli elismerésnek szántad, azt kell mondjam, igazán nem kellett volna. Ha valaki megtréfált, és a nevemben csempészte a fenti kívánságokat az ajándéklistába, derítsd ki a címét, és átvállalom élete utolsó karácsonyának lebonyolítását az idén.

Tiszteletteljes sajgással

igaz barátod
Sebtolvaj

"Icarus vagyok a Havanna lakótelepről.
Michael Nyman- tól szeretném kérni a Wings című számot, küldeném apámnak és a napnak, utóbbinak azért mert látom, hogy kisütött, apának meg azért mert szegény ma is leesett a diófáról. És mindenkinek küldöm még aki szereti, vagyis, hogy volt vagy lesz szárnya, vagyis, hogy nem akart de lett, vagy akart és nem lehetett. Nagyon jó a műsor.
Sziasztok."

 

Na most ha nem lett volna világos mindenki számára, ezt a kacsatánc dallamára kell énekelni.
Önlink.

hol rontottuk el #02:

Az univerzum visszavág. És az a jó benne, hogy nem komolyan vág vissza, sehol egy kurva lézerkard, sehol egy visszakéz és még csak nem is szuszog olyan félelmetesen az idétlen bukósisakot formázó micisapkája alól. Egészen emberi. El vagyok szokva. Fogalmam sem volt, hogy tkp egy Jedinek írok, a menedzsereknek maszkírozott Jetikhez szoktam hozzá, ha ér ilyet mondani, hogy hozzá tudnék én szokni az olyasmikhoz. Levelet meg nem másolok be a blogba. Mert az olyan izé, nem Jedis, érthető.
Dolgozzon most az univerzum, azt üzenem innen neki, a legutolsó naprendszer legkülső bolygójáról. Középföldéről, középdélután. Salzból van a hold?

 Közi Etelka bemutatkozik:

 

A hagyományőrzők külhonba mennek. Megkeresni az övéiket, mert úgy hallották, hogy nekeik még van otthon a konyhakredencben hagyományuk, a só és a borstartó között. A hagyomány meg az urbánusnak nagyon kell, különben miről feledkezne meg két önblamázs között, amit majd lehet diaalként is magyarázni. Szóval fáradtságot nem kímélnek, mennek síppal, dobbal és keresik a hagyományt a stelázsis polcokon, dikó alatt, sutban. Nagy zsákjuk van, minden befér. Irodalom, zene, mozgás, tánc. Találnak egy táncost, Kormos Lackót, az asztalost. Mondják neki, hogy táncolna ugyan nekik, hogy ők azt képileg rögzítenék, betanítanák az otthon maradt sajátjaikkal és széleskörben terjesztenék. Kultúrnepperség, meg fogják enni. Kormos Lackó pedig örömmel táncol, mert neki a tánc a mindene, nem volt jó élete. Nem, pontosítok, jó élete volt, de nem pont olyan mint amilyenre számított. Azt például nagyon nehezményezte, hogy 19 éves korában nősült. Azt meg méginkább, hogy 23 éves korában, amikor Ágnes lányának a bölcsőt csinálta, kihasadt a kőrfürészből egy jókora darab és a lábába állt a szilánk, belevágva a húsba, elszakítva izmot és inat.
És azóta is sántít a műlábára. Feltáncolja sebten a videóra a hagyományt, így sántán is, mert a kultúréheseknek nem szálka a szemükben a faláb, ők az ilyesmihez humánummal viszonyulnak fésztufész. Kormos Lackó örül, hiszen missziót tölt be és még csak a lelkét sem kell eladnia érte nagyon, az a messzi urbanitásban úgyse sokat érne. A kultúrosok pedig ki-ki haza, hajlékaikban elemeznek minden kis mozdulatot, azok eredetiségét, hogy majd sajátjaikat megtanítsák arra, hogy a kultúra ápolása hogyan is legyen. Ők nyikorgó színpadokon elsajátítják a táncot, a Kormos Lackó hattyú halálát. Némelyikben talán groteszknek hat, másokban Bunueli emlékek sorakoznak fel, de nem szólnak, senki sem szeret bunkónak lenni. Nem, pontosítok, senki sem szeret bunkónak látszani. Betanulnak, múltat mentenek. Sántán. Aztán tovább adják másoknak, és azok a mások is tovább adják a még másabbaknak. És ezt akkor nevezhetjük tiszta forrásnak, a már elég sokan tudnak táncolni sántán. Nem, pontosítok, akkor nevezzük annak, amikor ezt nem illik észre venni. És akkor, de csak akkor van az, hoy egy egész ország táncolhat végre sántán. Remélem amikor ez lesz, addigra lesz valahonnan szárnyam. Mondjuk úgy, hogy adnak az angyalok. Amikor eljönnek hozzám és mondják, mutatnám már meg a vergődést mert a mennybéliek azt már teljesen elfelejtették.

Gasztropatrióta vagyok. És nemzetvesztő is. Pszichopatológiai two in one.Erre akkor jöttem rá, amikor ma a töröktől vettem a giroszt. Mindig ugyanattól a töröktől veszem a giroszom, soha se másiktól. Az én törökömtől. A kolompos töröktől. A főkolompostól, mondhatnám. Mondom. A vásárlást megelőző percekben megkeresem magamon, kitapogatom a hideg kezemmel a pullover alatt hazafiasság gombot és gondosan off állásba helyezem a billenőkapcsolót. Agyam hosszútávú memóriájából lazán deletelem a mohácsra vonatkozó szócikkeket. Ez a kolompos török az én kedvenc törököm, én egy törököt se ismerek, de ha rengeteget ismernék, nekem akkor is csak ő lenne az én törököm. (Itt elképzelem azt a helyzetet, hogy ketten állunk egy gólya teste fölé görnyedve, az ő kezében véres kés, nálam pedig 10-es gézcsík, majd pedig azt, hogy halálunk után egy definiálhatatlan kultúrájú nép folklórjában megjelenik ez az helyzet).
Az én törököm csinálja a legasszimiláltabb giroszt a városban, a másik törökök csak gyatra epigonok hozzá képest. Az én törököm az igazán olyan, aki érti a csíziót. Tudja, hogy manapság minden eldobható, de ő nem ül fel a divat hullámainak, ez török olyan makacs mint egy magyar, szembehugyozik a lucullusi széllel és bizony eldobható helyett a hagyományos ehetőt csinálja. Ha például leeszem magam, és már miért ne enném le ha megtehetem itt európa köldökén, akkor a ruhámból az istennek nem jön ki a csípős - ahogy ő mondja. Ez a gardrob felől nézve akár tragédia is lehetne, másrészt viszont jóleső érzés, hogy a masszában benne volt a törökség sava borsa, és az a folt tulajdonképpen tanufolt lesz, hogy nem vagyok, hogy nem voltam átbaszva.
A nemzetietlenségem gyakorlatilag két nyelés között szökken szárba, de az oldottság gyümölcseit hozza, a kedély nektárját csepegteti, úgy még az önfeladás is jóízű, nem beszélve a mellé párosuló teltségérzetről. Most nézem ezt a foltot a ruhámon, az én kozmopolita pulloveremen az ő török foltját, ahogy keverednek, ahogy viszonyba kerülnek, olyan ez mint szerelmeseket látni filmen. Nézem ezt az egészet, ahogy ülök itt a szőnyegen. Kinyitom az ablakot, mit lehet tudni, hátha repülni is tudunk.

A nóta indul..., és elvisz engem.

Tükitoji szatyi szün,
Tükitoji szatyi szün,
Tükitoji szatyi szün toj toj toj toj

Tükitoji szatyi szün,
Tükitoji szatyi szün,
Tükitoji szatyi szün toj toj toj toj

Tükitoji
szatyi szün, tüki
toji szatyi
szün tü
ki toji szatyi
szün
tükitoji sza
tyi szün tüki to
ji szatyi szün
toj toj toj toj.