sebtolvaj

Zakar Teodor, a közismert zongoravirtuóz a mai napon, egész pontosan szenteste kereste fel életében először a budai hegyekben található sebészetünket, hogy sürgősségi ellátást kérjen. Külsérelmi nyomok a betegen nem látszottak. Beszéde összeszedett volt, lelki zavartságnak, kollapszusnak nem mutatta jelét. A szükséges regisztrációs procedúrák után az ügyeletes orvosnak előadta, hogy jövetelének célja nem egyéb, mint hogy ujjainak amputálását kérje jóhírű intézetünktől, jobb kézen épp úgy mint a balon, lehetőleg tőből. A kérdésre, hogy milyen megfontolásból kéri mindezt a következő választ adta:

"Kérem, engem a zene tönkre tett. Egyrészt a világot 4 éves korom óta fekete-fehérben látom, ami nem lenne baj, de úgy 10 éves korom óta annak is érzékelem. Mindig is gyűlöltem a zenét. A zene miatt hagyott el a feleségem, jobban hittem Mozart-ban - akit már réges rég nem tartok semmire, szarnak se, már elnézést - mint a saját gyermekeimben. Világéletemben szerettem volna egy szép villanyvasutat, terepasztallal, kicsi kis állomásokkal, műfenyűkkel, hungarocell hóval, de az az istenverte zongora az összes helyet elfoglalja. A zongora miatt kellett szegény édesanyámat idősek otthonában elhelyezni. Én kérem úgy gyűlölöm a zenét, mint ahogy a hallgatóim csodálnak engem. Emberi szavakkal nem elmondható amit érzek. Reggel felkelek és az ujjaim önállósodnak, felnyitják a fekete lakkozású fedelet és a billentyűzeten matatnak, holott én magam egy stégen méláznék és nézném az úszó egykedvű imbolygást, mert én világéletemben egykedvűségre és szelíd imbolygásra vágytam. Próbálkoztam én más megoldásokkal is, számtalanszor folyamodtam a kulturális miniszterhez, hogy tegye valahogy lehetővé, hogy törvényileg szabályozni lehessen azt, hogy a nap csak egy bizonyos szakában, délután 4 és 5 között lehessen zenélni, vagy zenét hallgatni. Elutasítottak, hogy nemzeti karakterünk folytán, mármint hogy inkább a jogot kerülő, mintsem a jogot követő nemzettség vagyunk, kérelmem elfogadása esetén a zenemaffiának adnának magas labdát. Beláttam, hogy az egyetlen járható út az lenne, hogy ha be lehetne tiltani minden olyan hangot amit egy másik követ, vagy másik előz meg, valamint a köztük található szüneteket. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy elállok ebbéli szándkomtól, hiszem ez egyúttal a beszéd megszüntetését és jelentené, abból meg az következne, hogy most nem állhatnék itt és mondhatnám önnek azt, hogy kérem szépen, én leszeretnék mondani az ujjaimról. Az opera igazgatójával is folytattam tárgyalásokat, mivel a szerződésem csak két év múlva jár le, így felajánlottam, hogy a fennmaradó időben ruhatárosként szolgálnám munkahelyemet. Hogy ez irányú szándékaim komolyak, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a hétvégi matinék után az akdémián maradok az esti előadásig és a kabátok felakasztását gyakorlom szájjal. Aztán amikor este ismét leülök a zongorám elé és megpillantom a fénylő lakkozásban a tulajdon arcomat, nem egy arcot látok, hanem egy nagy kezet, ami kinő a szmokingom gallérjából. Ember nem tudhatja - hogy is tudhatná - milyen kínokat okoznak nekem az ujjaim. Elvettek tőlem 39 évet, metszék le minden ujjam, vissza szeretném kapni az elveszett időt, nagy szükségem van rá. Bízom abban, hogy elégséges indokot szolgáltattam ahhoz, hogy belássák, nincsen egyéb racionális lehetőség, mint hogy engemet az ujjaimtól külön válasszanak. A csonkolt végtagjaimat természetesen felajánlom a zeneakadémiának, hogy amennyiben azok megtekintésére számottevő érdeklődő részéről igény mutatkoznék úgy egy állandó kiállítás alapjait adhatnák. Az ide vágó anyagi illetményeimről természetesen a rákosi idősek otthona javára lemondok."

A beteg kérését a mai napon, rövid mérlegelés, valamint szakmai konzílium után teljesítettük. Az alig két órás műtét után a beteg saját lábán, a törökindulót fütyörészve távozott.

Csonka Bertalan
sebész