sebtolvaj

A félkezűferibácsi trafikja a béketéren volt. a térnek pont azon a részén ahol a vasútutca beltorkolott, úgy mint egy folyó. kis házikóféle volt, a fala kávészínű lehetett eredetileg, később a cement és a szénpor szürkésre színezte. a rücskös vakolatba belerágta magát az állandóság. egymagában állt, a többi boltok kettes csoportokban helyezkedtek el, úgy mint édesség/tejbolt, órás/népművészeti, könyves/szemfelszedő. De a félkezű feribácsi trafikja az valahogy külön állt, mint valami bárka, indulásra készen. A ház tűzfalára olyanok voltak felírva, hogy Trafik és papír- írószer, meg hogy minden héten totó és lottó, és még egy focilabda is, de nem az a fajta amin a szabályos öt és hatszögek váltják egymást, hanem az a fajta ami még bőrcsíkokból állt, a régi, az a régivágású labda. Nekem, mint a Dörmögö Dömötör* rendszeres olvasójának az a labda jelentette a történelmet, azt hogy nem volt mindig minden így, ahogy most látszik.
Az üzlet olyan 10m2-es lehetett, négyzet alapterületű, az eladótér egy L alakú pulttal volt elválasztva a vásárlóknak fenntartott helytől. A vásárló lába az érkezés után kellemesen csuszamós olajospadlón találhatta magát, néhány helyen az erős igénybevételtől elkoptak a gyengébb rostok és kiállt egy két göb, csomó, ezek valamely különös oknál fogva delejesen hatottak a gyerekek lábaira, 10 éves kor alatt minden gyerek talpa azokat tapogatta. A pult egyik eleme, felfele nyíló ajtóként szolgált, ahol a személyzet a pultból a vásárló térbe juthatott, a nap végeztével pedig haza. A pult többi eleme üveg tetejű fikós szekrény volt. A pult alakzatát követték a fal mellett a polcok. Ott a drágább tolltartókat, figuratív ceruzahegyezőket tartották. A a szürkéskék pénztárgépet ott tartották, ahol az L két szára egymásba szökött, bal oldalán fekete kar volt, hátulján ezüstszínű sirály, épp reptében.
A pult legfelső fiókjában, azaz az üveges rész alatt tartották az írólapokat, beteg sárga borítékban, a lefűzőket,a színes radírokat és az ügyességi jétékokat, mint pl az a focisjátékot amiben egy ólomgolyót kellett a kapun található lyukba irányítani. A játékot nagyban nehezítette az, hogy a játéktéren számos, az olómgolyó méreténél nagyobb luk volt található, melyen keresztül leesett. Olyankor az eszközt megfordítva a gyermek újra kezdhette a nyíltszíni autizmust a másik játéktéren.
Látványos optikai elemek híján az alsóbb fiókokban tárolták az A/4-es és A/3-as félfamenteseket.
Érthetetlen okokból az autóskártyát is, Lola T-vel felfele. A polcokon tárolták, néhai konzerves dobozokban a ceruzákat, keménységi fok szerint csoportosítva. Amikor ceruzát vett az ember, akkor a félkezű feribácsi nem nézett hátra, csak hátra nyúlt és erőteljesen az üvegre csapta, majd azt mondta, hogy mit parancsol még a vevő. Nekem ez az egész mutatvány nagyon tetszett, de anyám azt mondta parasztság így odavágni a ceruzát, mert eltörik benne a grafitbél és mehetünk két naponta ceruzákat venni. Ez nagyjából így is volt, de azért az is jó volt ahogy odacsapta a ceruzát az üveglaphoz, egyrész szép hangja volt, meg ugye ezt az egészet egy kézzel csinálta.
Én sokáig nem tudtam, hogy a félkezűferibácsinak félkeze van, pedig hát a véghistvánutcaiak és a rákócziutcaiak is úgy hívták, hogy félkezűferibácsi. Nem a szemébe mondták így. Egymás között.
Engem azzal tévesztett meg, hogy a barna kardigánjának a haszontalan ujjrészét, azt mindig a zsebébe gyűrte, ettől aztán olyan volt, mint ha baromira laza lenne mindig, és zsebredugott kézzel tenné a dolgát.
Feribácsi trafikja az a hely, ahol először vásároltam önnálóan, szülői felügyelet nélkül. Bélyeget. Nem postait. Nagy perforált ívpapír volt - akinek eddig megemlítettem még senki se halott róla -, a lutra album matricáihoz hasonlítható kicsit csak nem ragadt a hátulja. A hátulján hasznos imformációk voltak írva az elejével kapcsolatban. Ha például egy medve volt a bélyeg színén, akkor a hátuljára félkövér betűvel az volt írva címként, hogy Ursus arctos, aztán meg hogy súly és magasság, valamint a többi titkos dolgok, hogy mit eszik, hol él és hogy kihalófélben e, az is. Ezeknek a bélyegeknek nem fotók voltak a színén, hanem nagyon szép színes rajzok. Egy ív papon 12 bélyeg volt, otthon neki állhatott az embere gyerek szépen szétszakítani a parforáció mentén, ez esetemben félnapos munka volt.
Nem csak állatosak voltak. Emlékszem növényesre, régi és új autósra, hajósra, vasútasra, divattörténetire (rokokó, barokk, reneszánsz). Míg a bélyegvásárlást bonyolítottam egyedül, kint a trafik előtt anyám a szája szélét rágta és bizonyára olyanokat gondolt a nagy transzformátorház árnyékában, hogy sokra viszi még a gyereke.
A feribácsinak volt egy felesége is az emma, vagyis az emmanéni, ahogy hívták, de én soha nem szóltam hozzá, ezért úgy maradt ahogy a félkezűferibácsiszólította: emma.
Emlékszem, egyszer azt mondta neki, Emma, itt van a kocsi kulcs, nyisd ki a csomagtartót és vidd ki ezt a dobozt. Azt hiszem, akkor azt gondoltam: Emmának nem lehet valami jó lenni. Nem elég, hogy hülye neve van az embernek, még azt is megmondják neki, mit, mikor és hogyan csináljon.
Egyszer otthon kiszaladt a számon - így, hogy: "az Emma is ott volt", anyám meg rám szólt, hogy így nem beszélünk másokról. Aztán már nem nagyon mondtam azt, hogy Emma, már sose mondtam többé azt, kerültem nevének ejtését, mint valami bűnt. De Emma** az Emmaság árnyoldalairól nyilván mit sem tudott, mert úgy volt ahogy mondták neki, fogta a dobozt, kinyitotta a a meghikomatosított Wartburg (ilyen) csomagtartóját, betette a dobozt, majd előre ment, beült és megvárta amíg a félkezűferibácsi ráteszi a lakatot a faajtóra. Aztán nagy füstfelhőket eregetve elindultak haza.

 

* a Dörmögő Dömötör az az újság, amibe vagy 100-szor beküldtem, hogy hogy talál ki a kis nyuszika az erdőből, hogy Laci melyik úton talál haza, Piri#01 és Piri #02 között mi az apró 10 eltérés, vagy hogyan öltöztessük fel egy tarktort és sose nem nyertem semmit. Részint ez vezetett oda, hogy megszűntem rendszeres olvasójuk lenni, másrészt amikor egy-egy lapszám 4-ft-os árra emelkedett, azt anyám nem tudta megbocsátani a fennálló politikai rendnek. Ohh, sérelmek.

** "Mint kiket Emmának neveznek olyanok a sirályok, fehér tollakkal eveznek és sörétet lőnek ki rájok" (Christian Morgenstern)