Kezdjük a legelején. Úgy is mindjárt vége van. Én nem vagyok te, te pedig sose leszel én. Ami előtt te te voltál, azelőtt én még nem voltam én. Nincs különbség köztünk, ha csak annyi nem, hogy amikor én egy valaki olyan vagyok aki ránéz arra a valakire aki te vagy, akkor nem tudom mit látok. Nekem meg olyanok valahogy az engem határoló kontúrjaim, hogy az inkább azt erősíti meg ami te vagy és nem azt ami én volnék. Egyalátalán vagyok e én az aki szeretnék lenni? Ugye nem lesz válasz.
Én már csak úgy vagyok, hogy annyi mindent kellett megtanulnom, hogy igazából semmihez sem értek. De lehet, hogy nem így van, annyi azonban mégiscsak biztos, hogy ha mégis van valamim, azt képtelenség használni, abban a világban amit én látok, és abban a világban is amit te látsz. Összegzés képpen nekem nincsen világom, a te világodba pedig bele nem láthatok, mert az örrökké a tied. Azért mert idegen. Idegen attól ami te vagy, és idegen attól ami én vagyok. Ami bennem rejlik tehát, az minden bizonnyal nincsen. Néhány liternyi vákuumot hordozok magamban, tartalomnak álcázva és szürkére színezem. Mindegy, hogy ezt a mondatot most te kezdted el, vagy én akarok a végére járni, úgyis ugyanaz a vége. Magamban beszélek magamnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése