sebtolvaj

Én a nap végére annyira szürke, hogy még az anyám se.  Vagy csak nagyon nehezen. Pedig anya csak egy. Az utcán úgy megyek - vagyis inkább ólálkodom, ólálkodok - , hogy mások is alig, vagyis inkább, hogy egyáltalán ne. A falnak dörgölőzve osonok, ha viszket a hátam azt egy kapualjal vakarom meg, néha röfögök is hozzá. Én vagyok valakinek a szerencséje. A malaca. Eldugom a kezemet a zsebembe, hogy úgy nézzen ki mint ha nem lenne. Azt szeretném, hogy ne tűnjek antropomorfnak. Egzaktul akarok szürke egysejtűnek, ostorosnak látszani. Lehetőségeim korlátozottak. Erre gyakorta adok karmikus természetű indokokat. Az idegrendszeremet megpróbálom valami egyszerűnek, átláthatónak elképzelni, mint ha csak nem is lenne. Az ujjaim közé megmagyarázhatatlan módon úszohártyákat képzelek el. Cseppmentesen száradok. Az idő üvegedény. Velem van tele és még csak nem is tudom tisztelni érte. Fecséreljük egymást. Értek belőle egy s mást. A nap végére - mondom - annyira szürke, hogy még apám se, pedig ő színtévesztő. A nap végére én annyira, mint ha nem is, és eltudom hinni magamnak, hogy nem vagyok.  Amikor azt hinnék, elkezdtem valamit én pont akkor hagyom abba. Amikor tarkának látnak, akkor vagyok a legszürkébb. Ősi reflex.