Az valahogy tényleg úgy van, hogy amit a természet ad, azt valhonnan el is veszi. Nekem tehát ne mondja senki, hogy milyen jó, hogy hosszabbak a nappalok, mert ugyanakkor a rövidebb éjszakák meg sokkal sötétebbek mint egyébként (dirmixmirmix), de lehet, hogy ez is ilyen kárpátmedenciális kérdés.
A mellkasom is az, kárpátmedicinális, amire ráül ez a nagyseggű január sötétség éjszakánként , felnagyítva tévét, bútort és szőnyeget, falban a szöget, egyszóval felnagyítva minden némaságot, vele az óra kattogását. Az utcalámpa vetett árnyékából számítom ki az eltelt időt, leesett egy fagyott galamb imént az ereszről, alighanem fél van. Félni való van. Vélni faló van. Trója elesett. Aludni lényegében azért jó, mert az olyan, hogy onnan aztán se ki, se be, lehet az ember azonosíthatatlan talált tárgy, vagy akár börtönkívüli. Az a a legjobb amikor hajnalban megérzem, hogy szivárog belém az alvás. Hirtelen Gonzales-é változom, Fabrizio speed-el kínál. Büfét nyitok, karajokat sütök főzök, lapockákat rántok ki meg be. Egy bordós árnyalatú rézkarc van gondjaimra bízva, az szárad majd reggelig. A lábamat meg elvágja a vastaghúsnál egy éles lemez, csúszkál a csonton a hús, mint a pálcikás jégkrémen a matéria, nehéz a haladás így, futni lehetetlen. Aludni lényegében azért jó, mert onnan aztán se ki, se be, de leginkább azért, mert ez a se ki, se be, ez is csak gondolva van, az sem igazi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése