A világ legmagányosabb helye. Keleti pályaudvar. Ha tele van: undorító. Ha üres: félelmetes. Olyan mint egy megbecstelenített templom, amibe már csak valaha volt istenek szellemei járnak kísérteni. Az ötös vágány az már nem a csarnokba szökik bele. A sarkon egy büfé van, most azt írták rá, hogy"Kicsi" büfé - így. Valamikor még hetvenyakárhányban utasellátó volt, csokiróló, kókuszrúd, és ezüstpapíros utasellátós szelet, szárnyaskerék motívummal a tetején. És Ubul bonbonier, ami elfogyasztás után perselyként hasznosult. Menőnek lehetett lenni vele, hetvenakárhányban. Rendszerint hajnalban keveredtünk idáig, csatlakozáshoz siettünk, orromban olyankor összekeveredett az olaj és az ágyszag. Az én magammal cipelt ágyszagom. Behúzott nyakkal vérig sértve lógtam anyám karjának végén, plusz még a hajnali didergés. Fityegtem. Az üres vágányokat néztem, az eldobott csikkeket, a söröscimkéket, a kólás dobozokat, hunyorítottam rájuk.
Aztán felszálltunk, és én radiátorhoz nyomott lábbal vártam az indulást és bámultam tovább. Ha valaki jött és megkérdezte, van e szabad hely, anyám mondta, hogy igen még kettő. Utastárs megköszönte, az anyám pedig erre azt válaszolta, hogy: kérem. Vagy ezerszer mondta ezt el életünkben és egyszer sem értettem, hogy miért mondja, hogy kérem, ha egyszer nem kér semmit, sőt tőle kértek. Sose tudta elmagyarázni, nem volt elég rá sose a 60 kilóméter.
Egyszer az ötös vágányról elindult a vonat már - hetvenakárhányban, és két férfi indultában akart rá felszállni, részegek voltak, és az egyikük hanyatt is vágódott, nagyot puffant, a kezéből kieső Dianás sósborszesz üvege is szétfröccsent a betonon. A vonat nagyot zökkenve állt meg, úgy, hogy a férfi pont a mi abalakunk előtt feküdt. Az anyám dörmögő dömötört nyomott a kezembe. Úgy csináltam mint aki olvas, de a hóna alól kifele néztem. Az utasok idegesek lettek, ki szörnyűlködött, ki további csatlakozásai miatt aggódott. Néány perc múlva, tekintélyes vértócsa lett peron betonzatán, és kis patakocskák alakultak ki. És ugyanígy a dianás üveg tartalma is. Amikor ezt észrevettem engem semmi más nem érdekelt, mint hogy e ettő találkozzon ott a betonon, torkolljanak egymásba, találkozzanak össze, ok és okozat, ott hetvenakárhányban, nekem. A vonatunk aztán elindult, és én egész Vámosgyörkig azon gondolkodtam, hogy összefolytak e, és ha igen azután mi lett velük. Csak akkor zökkentem ki, mert olyankor mindig kizökkentem, ha jött a kalauz. A kalauznőknek van a legszomorúbb szeme a világon, kitaposott cipőikben ott lakik a kínkeserv. Valami olyasmit hittem, hogy aki túl szomorú, azt kalauznak adják, azt hogy a kalauzságnál alkati követelmény a bánatra való hajlam.
Mikor a célállomásunkon leszállltunk, kenyérszag volt mindig, pedig az egész köszségben nem is volt pékség. Megkérdeztem olyankor anyámat, hogy ő csinálja e a kenyérszagot. Azt mondta ne butáskodjak, ugyan honnan is tudna ő olyat, aztán nevetett. Olyankor azt hittem rajtam nevet, de azt hiszem inkább nekem nevetett. Olyankor már röhögtünk, messze voltunk mindentől, főleg a Keleti pályaudvartól voltunk nagyon távol, ami tudvalevően a világ legmagányosabb helye, ezért gyakran jártunk oda.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése