2007. március 7., szerda

Sok ramom van. Túl jó a memóriám. Nem gyors, de ha nagyon akarok simán visszaemlékszem 17 évre is. Akár.
Ez mind vonatkozik a szaglási, a látási, hallási és érzékelési memóriákra is. Szóval nem okoz nehézséget annak felidézése, amikor észlelni lehetett már, hogy a szocializmus eresztékei varrásmentén repednek. Repedt akkor egyébként sok más egyéb is, de az alig volt vállalható, meg aztán nem is nagyon akartunk tudni róla. Repedéskerülő fajta vogymuk.
A repedésekből mindenféle fura szerzetek bújtak elő, hajukat nem más, mint a szabadság szele borzolta, ettől aztán valahogy tényleg szabadnak is tűntek. Még a legtöbb kopasz is. A szél egy olyan medencében, mint esetünkben a kárpát: fontos tényező.
Lett az a tendencia, hogy töröljük el a múltat, de most aztán már tényleg, ne szarakodjunk, dobjunk el sarlót kalapácsot. Szűkebb pátriámban is - nem tudni miért - az új világ az úgy kezdődött, hogy a három létező sportpályát a földdel tették egyenlővé, sóval csak azért nem hintették be, mert az kellett a levesbe. Szép, zöldellő gyepes nagypályákaról van itt szó, kiszolgáló épületestől, beleértve a késő-kádár kori zuhanyzokat és azok utánozhatatlan szagpalettáját.
Azt is mondhatnám, hogy a helyükön most mindnek van valami. Spar áll ott most, kőhalom, (vásárló)kedv is van öröm is, az röpköd, más se, de aztán az doszt.
És akkor ide érünk a jelenbe, legalább is én, ha akarom, ha nem én mindig itt kötök ki. És akkor most ez van. Lassan újrasarjadnak talán az azóta bálásként funkcionáló művházak is, a multiplexek által kivéreztetett kertvárosi mozik. Aztán egyszer csak lesz az az érzésünk az ilyen apróságoktól, hogy hátha, hogy talán, hogy mégis csak lehet itt élni. Már csak 220 milliót kell aludni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése