Kékmókus és Gélzafír felkeltek egy derűs reggelen. Kékmókus egy nagyot, öntudatszagút böfögött. Szokása volt. Tenyerestalpast játszottak délelőttönként a pincelakásban, tíz nyert játszmáig ment a móka. Pontegyenlőség, testvériség. A frászmester néha abajgatta őket emiatt. Szuterén joguk, szokta volt mondani Gélzafír, kidugva fejét a pincelakás ablakán. Autognóm személyiségek vagyunk.
Ha elütötte a delet a nagyharang, elindultak az Ásókapa vendéglőbe, menzapauzázni.
Napos délutánokon elmentek a Majdnem szigetre és nézegették a vízen úszó manzárdteknőcöket. Kenyérbelet dobáltak nekik, hogy ne mondják folyton azt, hogy nyafi-nyafi.
Aztán megnyomtak egy gombot a padon, és lement a nap. Meghúztak egy kart, és feljött a hold.
Átmentek a folyón, fel a fiktív rámpán, a Tesógazdasági Hivatalnál jobbra, az Éva Butiknál meg balra, aztán az Álomadóssági Inézetnél meg egyenesen. Úgy értek haza, mint aki nagy, hosszú útra indul, de elalszik a készülködés közben. Mint amikor becsúsztatja a borotváját az ember a bőrönd aljára, és közben eltelik negyven év.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése